Balla István
Balla István
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Színházi darabhoz íródott, de most önálló albumként is megjelent a Hobo Rádió. Nehéz eldönteni, hogy csak vicc-e az egész, vagy nagyon is komoly.

Tulajdonképpen több mint negyven éve a zene és a színház valamiféle metszetében alkot Földes László (Hobo). Már a Hobo Blues Band 1984-es csúcsműve (a jövőre az Arénában újra műsorra tűzött) Vadászat is színházi darabnak (is) készült, miközben az a Tátrai Tibor–Póka Egon zeneszerzőpáros briliáns zenéjével és Hobo szövegeivel a magyar rocktörténet egyik legerősebb albuma is egyben, az 1986-os Esztrád szintén erősen kacsintgatott a színház felé, majd Hobo „úgy maradt”: jöttek a költői-estek, a monodrámák, az egyéb színházi darabok, végül a Vidnyánszky Attila-érában a Nemzeti Színház társulati tagság, miközben a Hobo Blues Banddel, és a többi zenekarral, illetve szólóban a rock (illetve blues)zenei színpadokon is végig jelen maradt.

Persze, a színházi munkái is mind zenés darabok, amelyek megjelentek mindig hanghordozókon is. Viszont sokszor lehetett ezeken érzeni, hogy a zene mintha kevesebb hangsúlyt kapna, inkább csak amolyan kényszerű, sablonos kíséret a szövegekhez vagy megzenésített versekhez. Ez alól voltak kivételek, például a 2009-es Circus Hungaricus, ami bár nem hagyományosan színházi darab, de mégiscsak egy olyan konceptalbum, amit cirkuszi sátorban mutattak be, és amire Madarász Gábor gitáros-zeneszerző írt kifejezetten ütős dalokat.

Mindezt azért érdekes előrebocsátani, mert a néhány hete megjelent Hobo Rádió szintén egy színdarabhoz készült, a Nemzeti Színházban futó Utcazenész című, a magyar könnyűzene történetét sajátos látószögből végig követő monodrámához, de ezúttal a lemez akár önálló zenei albumként is értelmezhető – és nem kis szerepe van ebben annak, hogy megint egymásra talált néhány számban Hobo és Madarász.

Tulajdonképpen két részből áll az album. Az elsőben minden dalt „DJ Hobo” konferál fel Erdős Péter, egykori popcézár beszédére igencsak hajazó módon, majd egy idő után kijelenti, hogy a továbbiakban nincs műsorvezető, mert DJ Hobót kirúgta a cenzúra (a cenzort kirúgta a cenzúra). Onnantól viszont egy egészen más Hobo-album kezdődik, de ne szaladjunk előre.

Az első számban a Rolling Stones Satisfaction-jét vezeti elő, ahogy megtudjuk a műsorvezetőtől, „Tardos Péter zseniális fordításában”. Konkrétan az „I can't get no satisfaction” ezúttal a „Miért kell várnom, csókot kérőn” formában hangzik fel, de mivel kifejezetten dögös zenei alapra szólal meg (és valljuk be, volt azért már néhány klasszikus Hobo-átdolgozás, ami magyarul, khm, elég furán hangzott), ekkor még nem lehet tudni, hogy ez most vicc vagy komoly. A „my, my mutter, my my baby”-nél azért már röhögünk, de a „Nó szexeksön” után már nem kérdés, hogy ez most akkor vicc-e. (Az idősebbeknek beugorhatnak a 60-as-70-es évekbeli rádióújságok, amikben megpróbálták magyarítani az angolszász slágerek címeit (így, visszanézve nagyon vicces eredményekkel).

Majd jönnek sorba a régi korok táncdalait idéző kompozíciók (zeneszerző: Kiss Zoltán), amelyek hangszerelésben is, a szövegek hangulatában is pont olyanok, mint a 60-as évekbeli bugyuta slágerek: „Nem leszek én huligán, mert nem szeretné a babám”, vagy „Vap-suá, vap-pap-suá nem kell nekünk a twist / vap suá, vap-pap-suá jobban szeretjük a KISZ-t” és hasonlók. Az a vicc (vagy komoly), hogy nagyon sok dal valóban ilyesmi színvonalon ment akkoriban. A Vabank című dalban pedig konkrétan is megidézik a már emlegetett Esztrádot, és annak legnagyobb slágerét, a 6:3 című dalt, ugyanis Hobóék újra „a capella” hülyéskednek, csak azúttal nem az évszázad mérkőzéséről szól az ének, hanem a bankalapítás és a rossz szex összehasonlításáról.

Reviczky Zsolt

Eddig tart tehát a poptörténeti esztrád rész. Erdős Péter (Dj Hobó) bejelenti, hogy innentől nincs több műsorvezetés, és bár tematikában azért folytatódik a kultúrtörténeti visszatekintés is, igazából megváltoznak a dalok, kevésbé lesznek viccesek, miközben karcosodik a zene (bár van néhány líraibb szám is).

A rock and roll meghívóban (ami, mellesleg bármely HBB-lemezen is szerepelhetne az elmúlt 50 évből) temeti Hobo a műfajt: „ketyeg az óra, nincs menedék, / robotok írják és játsszák a zenét”, a Részegesek indulójában a magyarok alkoholhoz fűződő viszonyát taglalja: „senkit meg nem bántok, senkit meg nem védek, / józanul nem bírom, ezért vagyok részeg”, és így tovább. Nem, ez már nem vicc, ezek a dalok már megállnak magukban is. (Noha az Utcazenészben is van funkciójuk, természetesen.)

Itt hangzik fel a lemez kulcsdala, az Azám, hazám – Tisztelet József Attilának is, amely egy már-már slágeres blues, síró gitárszólóval, zongorafutamokkal, szolíd szájharmónikával, és amelyben megjelenik a celeb, a röfögő ujseggíró (nem vicc: ujseggíró!), a hízó bankár, illetve a fázó kisember, és ami azt is megállapítja, hogy „Minden nagyfejű a nép nevében beszél, / Boldog a kétharmad, s az egyharmad se fél, / na de hol vagyunk mi, na és hol vagyok én? Azám, hazám.”

A lemez utolsó harmadán kaptak helyet a fentebb már emlegetett Madarász Gábor által írt számok, a súlyos, metálos fűrésszeléssel alátámasztott Az úr haragja utolér, a szívhez szóló Pécsi lány, vagy az Óh, azok a 60-as évek (ahol „kerítések mögött mosolyok, remények” voltak, és amikor „csak vadak voltunk, nem szabadok, nem szolgák és nem rabok”).

„Amíg élek, játszom, játszom, amíg élek”

– énekli az utcazenész a darab végén, és persze nem nehéz belehallani a közel 80 éves Hobo valamiféle ars poeticáját is, amikor „mára nem maradt semmi más, csak a múltam meg a dalok”.

Reviczky Zsolt

Tökéletes lezárása lenne a lemeznek, kár, hogy ezután még jön a Finálé, ami igazi dögös, stones-szos dal, de aminek a szövege olyan, mintha egy Hobo-dal paródia lenne.

„Velem van a zene, az én bluesom, / (Megköszönök mindent) és végigmegyek az úton.”

Ez komoly vagy csak vicc?