(H)őseink nyomán – Ballai Attila publicisztikája

BALLAI ATTILABALLAI ATTILA
Vágólapra másolva!
2023.12.22. 23:12

Különleges nyomást és terhet jelent a párizsi olimpia közeledte, a felkészülés, a tét – hallani, olvasni sok helyütt. A média ráadásul, amint azt rendszeresen felróják nekünk, tovább fokozza e pressziót, a Nemzeti Sport karácsonyi száma például érzelmileg erősen túlfűtött, a sport kereteit messze szétfeszítő cikkében ezt írja: „...a magyar sportnak magasztos ideáljai, szent céljai vannak. A csonkára szabdalt nemzet testének rabságba fojtott erőit, a betegre kínzott magyarság egészségét, a béklyókba vert nemzeti akarat felszabadítását és a fénytelenné vált, a gyászos magyar tekintet villámlóan villogóvá, önérzetessé varázslását minden nemzeti munka mellett a magyar sport segíti elő hatalmas erővel.” E sorokat, gondolatokat persze ne a mai sportnapilapban, hanem az 1923. december 24-i kiadásban keressék. Elődeink akkor is a párizsi olimpiára készültek, nyomásról és teherről azonban szó sem esett. Hiszen mindkettő amúgy is ott volt mindenütt, a mostaninál „valamivel” embert, nemzetet próbálóbb helyzetben, az általános vélekedés szerint életképtelenné zsugorított országban, annak fiaiban, leányaiban, bármely gesztusban, lélegzetvételben, csak éppen másképp: lehetőség, felelősség formájában. Versenyzőink ráadásul abban a városban készültek megmutatni erejüket, karakterüket a világnak, amelyben néhány évvel korábban az „ezeréves hazát” megszüntető ítélet megszületett.

Ám tartok tőle, a kései utódoknak manapság ez csekély kapaszkodót jelent, ezért közelítsünk inkább az egyéni sorsok felől! Első felütésként már harmadszor idézem e hasábokon az amerikai hokiedzőt, aki, amint arról kérdezték, nem rak-e már-már elviselhetetlen terhet játékosaira a szakadatlan meccssorozat, így felelt: „A bátyám tizenkilenc éves volt, amikor elvitték Vietnamba. Azt sem tudta, mi az a Vietnam, mi az a háború, látja-e még valaha a családját. Az nagy teher volt. Jégkorongozni nem teher.”

Lám, minden viszonyítás kérdése. De nem kell a tengerentúlra zarándokolnunk példáért, bátorításért, itt vannak nekünk a mi évszázados hőseink. Poroljuk le a képüket, az emléküket! Hátha méltánylandóvá válik tőle, ami manapság már természetes, hátha rádöbbenünk, milyen jó nekünk, és esélyeseinket, látszólagos esélytelenjeinket is megszállja a nyugalom, párosulva persze a bravúrhoz, a robbanáshoz szükséges némi nyugtalansággal.

Magyarország két olimpiai aranyat nyert az 1924-es játékokon, és a két bajnokra, győzelmükre tökéletesen igaz, hogy nem is maga a siker, hanem a sikerhez vezető út jelentette a csodát, a beteljesülést.

Halasy Gyula mellett gránát robbant az első világháborús fronton, és e sokk hatására megnémult, nyolc hónapon át egyetlen szót sem tudott kiejteni a száján. Hosszadalmas és olykor keserves gyógykezelése végül eredménnyel járt, ő pedig természetszerűen sietett vissza a harctérre. Ott volt a helye. Ehhez képest valószínűleg csekély kihívást jelentett neki, hogy első nemzetközi versenyén, a párizsi játékokon szétlövésben dőlt el az első hely sorsa, és miután finn vetélytársa egyszer rontott, tudta, neki tízből tízszer kell eltalálnia az elé röptetett agyaggalambokat. Tízből tízszer talált is. Jó oka lehetett rá Krúdy Gyulának, hogy a legnyugodtabb magyar embernek nevezte. Aztán hetven­éves koráig versenyzett.

Pósta Sándor a szabadkai gyalogezred segédorvosaként és friss házasként indult a „nagy”, ekkor még érthetően sorszám nélküli világháborúba. Már 1914 nyarán olyan súlyosan megsebesült, hogy nem is a vívópályafutása, hanem a járóképessége került veszélybe, ám visszaemlékezéseiben minderről úgy ír, mint egy jópofa kalandról: „Nekem szerencsém volt! Az első napokban belém-botlott egy srapnellhüvely és oly remekül törülközött a csípőízületembe, hogy a felejthetetlen harctéri élményeknek egyszeriben vége szakadt. Szállítottak visszafelé, mint valami kézbesíthetetlen csomagot. A szabadkai korházban tudtam meg, hogy aznap, mikor megsebesültem – fiam született!” Mi lehetett ehhez képest ott állni a párizsi páston, az olaszokkal szemben tusaránnyal nem kis részben miatta elveszített kardcsapatdöntő után, az egyéni verseny nyolcas fináléjának hármas holtversenye miatti szétvívás előtt? Játék, szenvedély, alkalom a bizonyításra – hiszen szülővárosa, Baja dobta össze az utazási költségeit, és illett ezt az áldozatot is meghálálni. A két aranyasszót 4:0-ra és 4:1-re hozta, aztán visszavonult a szállodai szobájába, mert menekült a nyilvánosság előtt. Amikor kopogtatott nála a sajtó, a névjegyét küldte csak ki, e felirattal: „Megnyertem az olimpiai bajnokságot! Ez az én nyilatkozatom!”

Vízilabdában később, 1932-ben értünk a csúcsra, 1924-ben még csak az ötödik helyig jutottunk, de Komjádi Béla arany keze már megkezdte munkálkodását. A Monarchia hadseregének hadnagya számos lövéssel, megnyomorított térddel, szilánkokkal a testében tért haza. És a tudattal, hogy sohasem lehet gyermeke, ezért a teljes magyar pólót örökbe fogadta és felvirágoztatta. A légstop, a légpassz, vízilabdázásunk akrobatikus, a majdani egyeduralmat jelentő elemeinek meghonosítása mellett a tornatermi edzést is ő vezette be, de figyelméből, gondoskodásából arra is futotta, hogy télikabátot vegyen a lenge őszi felöltőben fagyoskodó tanítványának. Minden uszodában Komi bácsiként tisztelték és szólították, pedig még a negyvenegyet sem töltötte be, amikor elragadta az agyvérzés.

Ugyancsak éppen a negyvenen túl hunyt el a magyar labdarúgás első szövetségi kapitánya, Gillemot Ferenc. Futballistaként, edzőként, játékvezetőként, kerékpáros csúcstartóként, az egy angol mérföldes futás országos bajnokaként, vezérevezősként, sportújságíróként az ókori görög embereszmény huszadik századi megtestesítője volt – emellett akkoriban hétköznapinak számító hős is, aki a román betörés hírére 1916 őszén önkéntesként jelentkezett a fenyegetett Dél-Erdélybe. Két géppuskáját addigra már elesett sógorairól nevezte el, és így biztatta azokat: „Rajta, Pista!”, „Tüzelj, Miklós!” Aztán egyszer csak beleunt az állóháborúba, rohamot vezényelt, és halálos lövést kapott. Holttestét két napon át vitték hordágyon a katonái, hogy tisztességesen eltemethessék.

Egy évszázada ilyen versenyzők, edzők, kapitányok, helyesebben ilyen jellemek indították el világhódító útjára a magyar sportot. Az 1924-es két aranyból 1928-ra négy, 1932-re hat, 1936-ra tíz lett, a berlini éremtábla harmadik helye Németország és az Egyesült Államok mögött dobogós nemzetté emelte a magyart, 1938-ban labdarúgó-világbajnoki döntőt játszottak Sárosiék, és nem kis részben azért kaptak ki az olaszoktól, mert legkiválóbb trénereink addigra megtanították őket focizni.

Írásunk célja az elődök előtti tisztelgés mellett karácsonyi üzenet az újabb, a jövő évi, párizsi olimpiára készülő magyar sportolóknak, (szak)vezetőknek. Akiknek már nem kell a megcsonkított ország életképességét bizonyítani, szó sincs a béklyókba vert nemzeti akarat felszabadításáról és a fénytelenné vált, gyászos magyar tekintetek villogóvá varázslásáról. De a szent cél még igenis a régi, a sport közösségformáló ereje csorbítatlan, ezt naponta tapasztaljuk. Például a nyári labdarúgó Eb kapcsán, amelyre, mint a jegyigénylésekből kitűnik, útra kelne a fél ország. Több tízezernyi drukker – mennyi bizakodás, ragaszkodás, szeretet! Vagy ha úgy tetszik, nyomás, teher, hiszen a drukker a német Druck – nyomás, teher – főnévből származik.

Kötve hiszem, hogy az emberi természet az elmúlt évszázadban alapvetően megváltozott. Miként azt is, hogy gyengébbek, esendőbbek lennénk elődeinknél. Más korban élünk, más élethelyzetekben, más eszményekkel. Hősökre már elvétve van szükség, de bajnokokra, bálványokra annál inkább. És nem azt várjuk, követeljük tőlük, hogy mindig nyerjenek, csupán azt, hogy mindent tegyenek meg a győzelemért. Életük legfontosabb versenyén – maguk is tudják, hogy arra készülnek, nagy baj lenne, ha erre külső „nyomás” döbbentené rá őket – adják a legjobbjukat, élvezzék a viadal minden percét, és soha, egyetlen pillanatra se adják fel.

Aki „csak” ennyit tesz, azt a magyar szurkoló már a szívébe zárja. Halasy, Pósta, Komi bácsi, Gillemot és még ki tudja, hány héroszunk mellé. Mert nemcsak a győzteseket szeretjük, hanem azokat is, akiket méltónak találunk a győzelemre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik