Nyilakkal akarta bombázni a Földet az űrből egy amerikai tudós

Nyilak az űrből

Amerika önbizalma megrendült az 1950-es évek második felében. A szovjetek a reméltnél sokkal hamarabb építették meg a saját atombombájukat, 1953-ban már hidrogénbombát teszteltek, és 1949 illetve 1961 között 86 atomrobbantást hajtottak végre.

És nem volt elég ez a külső fenyegetés, a hazai hétköznapok is a Vörös Veszély jegyében teltek: MacCarthy szenátor még az amerikaiak ágyneműtartójában is kommunista kémek után kutatott. Nem meglepő, hogy a paranoiás évtizedben semmilyen fegyverzeti ötletre nem mondták rá kapásból, hogy

Ilyen őrültség volt a Project Thor – becenevén Isten nyila – koncepció is, amely egy Jerry Pournelle nevű tudósnak jutott eszébe, amikor a Boeingnál dolgozott kutatóként. (A Boeing óriásvállalat nemcsak polgári repülőgépeket gyártott, hanem számtalan katonai programban is részt vett, illetve ma is részt vesz.)

Pournelle egy olyan űrbéli rendszert álmodott meg, amely

A fémrudakra nem szereltek volna robbanótöltetet, hanem pusztán az ütközés erejénél fogva pusztítottak volna. A Project Thor nevű programban annyi műholdat kellett volna fellőni az űrbe, hogy a nyíllövedékeket 15 percen belül indítani lehessen a Föld bármely pontjára.

A terv megbukott, Pournelle viszont siker aratott sci fi íróként. Egyébként ő lett az első blogger is a világon.

Azóta számos alkalommal vizsgálták mérnökök és tudósok, megvalósítható lett volna-e az Isten nyila-rendszer úgy, ahogy Pournelle elképzelte. Olvasóinkat megkíméljük az interneten elérhető matematikai és fizikai számításoktól, és csak ezek eredményét közöljük:

Pournelle volfrámrúdjai valóban nagyobb pusztítást okoztak volna, mint a legkisebb amerikai atomtöltet, és 4,4-szer nagyobbat, mint a jelenleg legerősebb hagyományos bomba.

Egy pózna-nyíl súlya nem a számított 12 tonna, hanem 32 tonna lett volna. Egy ilyen nyilat egészen 2000-ig lehetetlen lett volna az űrbe juttatni, mert nem volt ehhez megfelelő rakéta. Ma már a szállítás megoldott lenne, hiszen a Space X vagy a NASA Space Launch hordozórakéta 2-4 ilyen rudat képes lenne az űrbe juttatni. A Thor-rendszer kiépítéséhez azonban ezzel a tempóval évszázadok kellenének, ráadásul a Föld teljes volfrámkészlete elfogyna a szükséges mennyiségű nyíl előállítása előtt.

Korábban egyes tudósok úgy vélték, hogy egy volfrámrúd 1,5 óra alatt zuhanna rá a földi célpontjára az űrből, amennyiben nem kilőnék a Föld felé valamilyen ágyúszerű szerkezetből, hanem csak „leejtenék".

Végül, fontos leszögezni, hogy bár valóban fantazmagóriának tűnik a Thor-projekt egésze, az alapja azonban nem volt őrültség, hiszen az ötlet a kinetikus energia katonai alkalmazásáról szólt. Ezt az elvet használják ma azok a harckocsik, amelyek gyengített uránium lőszert használnak az ellenséges tankok elpusztítására.

Az a páncéltörő lövedék robbanóanyag nélkül, pusztán a keménysége és sebessége révén üti át az ellenség páncélját. Az első ilyen tank az amerikai M1 Abrams volt, de ma már az orosz és brit harckocsik is kapnak ilyen lőszereket.

Atommeghajtású tank

Az 1950-es években a Chrysler tervezői úgy gondolták, fontos szerep juthat egy olyan harckocsinak a csatatéren, amelynek nincs szüksége üzemanyag-utánpótlásra. A második világháború friss tapasztalatai alapján ez nem volt őrültség, hiszen még mindenki emlékezett arra, amikor a két híres amerikai tábornok, Patton és Bradley szinte magánháborút vívott egymással a benzinért a nyugati fronton.

Így született meg a TV-8 nevű tank terve, amelyet egy kisméretű atomreaktor hajtott volna meg. A prototípust természetesen egy hagyományos, V8-as benzinmotor mozgatta, amelyet a mérnökök a gigantikus toronyban helyeztek el, az ágyúval, a lőszerekkel, a személyzettel és az üzemanyaggal együtt.

Az innovatív, de sokak szerint nevetséges toronynak a lehető legnagyobb védelmet kellett nyújtania a kezelőknek. Ezért két réteg páncél vette körül. A kettő közötti tértől, a benne levő levegőtől azt várták, hogy ennek segítségével a tank fennmarad a vízen, így önerőből át tud majd kelni folyókon.

A projekt nem jutott el az atomreaktor kifejlesztéséig, mert a tank fejnehéz, emiatt instabil lett. Ráadásul hiába tudott volna megtenni több ezer kilométert egyszeri fűtőnyag-feltöltéssel, a lőszert pótolni kellett volna, és kezelők élelmiszer-ellátást is meg kellett volna oldani. Vagyis ha benzint nem is, sok minden mást utána kellett volna szállítani.

Végül, a hadsereg aggódott a radioaktív szennyezés miatt is, amennyiben a tankot kilövi az ellenség. A projektet törölték 1958-ban.

A következő videóban szovjet atommeghajtású tank is szerepel.

Atombombák hajtották volna a csillagközi űrhajót

A nukleáris impulzus-meghajtású Orion-projekten közösen dolgozott az amerikai légierő, a Pentagon szuperfegyverekkel kísérletező ügynöksége, a DARPA és az űrkutatási hivatal, a NASA. Az Orion űrhajó meghajtását atomrobbanásokkal akarták megoldani, ahogy azt Stanislaw Ulam matematikus, az atombomba és a hidrogénbomba létrehozásának egyik résztvevője már 1947-ben Los Alamosban leírta.

A terv szerint sorozatos nukleáris robbanások energiáját irányítják egy olyan hatalmas terelőlemezre, egy tolólapra, amelyet óriási lengéscsillapítókkal rögzítenek az űrhajó végére. A sorozatos robbanások mozgásba hozzák ezt a lemezt, amely megfelelően tereli majd az energiát, és az űrhajó ennek a pulzálása segítségével halad előre. Íme, egy eredeti, sokáig titkosított filmfelvétel a modellkísérletekről:

Ez a meghajtás pl. a felére csökkentené a 7-9 hónapos utazási időt a Marsra. Egy mai animáción így nézne ki az Orion fellövése és működése:

Az első tervek szerint 4 ezer tonna súlyú lett volna az űrhajó, amelyen 200 fős személyzet utazott volna.

A nukleáris impulzusmeghajtással lehetővé vált volna a csillagközi utazás. Az akkori elképzelések szerint a 8 millió tonnás űrhajó a fénysebesség 10 százalékával halad a termonukleáris meghajtásának köszönhetően. Ezt az űrhajót tehát nem atom-, hanem hidrogénbombák mozgatják, és 44 év alatt éri az Alpha Centaurit, a Naphoz legközelebbi csillagrendszert.

A projektet végül törölték 1965-ben, részben azért, mert nem tűnt ember- illetve környezetbarátnak a sorozatos atomrobbanásokkal működtetett rakéta, és a nemzetközi egyezmények is tiltották az űrbeli atomrobbantásokat.

Vagyis pl. nem kellene új anyagokat kifejleszteni a siker érdekében. Nem véletlen, hogy a DARPA és a NASA újra együttműködik egy nukleáris rakéta kifejlesztésén, ennek az első tesztjét 2026-ra tervezik. Ez a rakéta nem atomrobbanások segítségével közlekedik majd.

Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!