Gyilkosságsorozattal vádolták meg a Ferrari alapítóját

Az erőszak utcái, a Szemtől szemben és a Collateral - A halál záloga rendezője, Michael Mann a nyolcvanas évek elejétől a kétezres évek végéig Hollywood egyik legfontosabb alakja volt, aztán a nézők és a kritikusok által is utált, ráadásul anyagilag is megbukott Blackhat című 2015-ös thrillert követően úgy tűnt, visszavonul a mozi világából. Mint oly sok, nem feltétlenül a legszélesebb közönséget megcélzó alkotó, ő is a kipróbálta magát a kisképernyőn, a Tokyo Vice-nak pozitív visszhangja is volt, aztán végül mégis visszatért a nagy vászonra, a Ferrari esetében azonban valószínűleg mindenki jobban járt volna, ha valamelyik streaming-platforma készíti el.

Akárcsak a 2019-ben bemutatott Az aszfalt királyai, ezúttal is a Ferrari és a Ford között, az ötvenes- hatvanas években zajló konkurenciaharcot követhetjük végig, csak míg az említett film inkább az utóbbi szemszögéből ábrázolta a viaskodást, addig esetünkben Enzo Ferrari személyiségére helyeződik a fókusz.

És ezen az sem segít, hogy megmagyarázza, miért vált ilyen rideggé a karakter: miként az egyik jelentben Enzo Ferrari elmondja, azt követően, hogy két autóversenyzője halálos balesetet szenvedett, falakat állított maga elé. És ehhez következetesen tartja is magát a filmben, a legtöbbször napszemüvegben feszít, nem jelenik meg semmiféle emóció az arcán, amikor egy újabb pilótája a szeme láttára szintén meghal egy rekordkísérlet közben, hanem rögtön felvesz egy másik fiatalt a helyére.

És ugyanilyen rezzenéstelen akkor is, amikor az olasz sajtó egyenesen gyilkosnak bélyegzi, amiért fiatalok sora az ő általa tervezett kocsikban veszti el az életét. Egyedül akkor érezhető, hogy nem egy robotról van szó, hanem egy érző, hús-vér emberről, amikor a gyerekével beszélget vagy kilátogat a másik, fiatalon elhunyt fia sírjához.

Adam Driver kiváló, nem csodálkoznánk, ha Oscar-jelölést is kapna, ráadásul egészen új arcát mutatja meg: legyen szó intim drámáról, mint a Házassági történet vagy olyan hollywoodi blockbusterről, mint a legutóbbi Csillagok háborúja-trilógia, szinte minden esetben érzelmektől túlfűtött és azokat sokszor nagyon hevesen kimutató férfiakat alakít, ezúttal azonban pont az ellenkezőjét láthatjuk tőle.

Penélope Cruz is kiváló, mint mindig, de sokat nem kellett készülnie valószínűleg a feleség szerepére, hiszen megannyi alkotásban, így számos Pedro Almodóvar-drámában eljátszotta már a déliesen temperamentumos nőt, ezúttal az az egyetlen különbség, hogy a karaktere nem spanyol, hanem olasz.

A többi szereplő azonban szót sem érdemel, nem tudunk meg róluk semmit, nincsenek kidolgozva, az őket alakító színészeknek esélyük sincs kibontakozni. És ez a film legnagyobb hibája: a Ferrari jóval izgalmasabb és érdekesebb lett volna, ha nem a cégtulajdonosra, hanem azokra a fiatal adrenalinhajhász autóversenyzőkre koncentrál, akik folyamatosan kockára teszik az életüket és ezzel minden alkalommal tisztában is vannak, amikor beülnek a volán mögé.

Azzal azonban nem lehet vádolni a filmet, hogy egy tipikus felemelkedés- és bukástörténetről lenne szó, hiszen Enzo Ferrari életének csak bizonyos, kínkeserves szakaszára koncentrál, így az egyik bukás követi a másikat. Azonban, mivel őt magát sem érintik meg ezek, a nézőtől is lehetetlen elvárni, hogy együtt érezzen vele, így a bő két órás játékidő újra és újra totális unalomba fullad.

Amikor azonban felmordulnak a motorok és versenyzésre kerül sor, akkor megtelik adrenalinnal a vászon, különösen a dráma csúcspontját jelentő, legendás Mille Miglia esetében:

Ha sok jót nehéz is elmondani a Ferrariról, ezekkel a képsorokkal Michael Mann bizonyítja, hogy bár túl van a nyolcvanon, azért még képes megragadni a kormányt és nem veszett ki a tehetsége.