"Néha úgy érzem, hogy egy bántalmazó kapcsolatban élek a kormányommal"
Otthon élettársak, a színpadon játszótársak. Tavaly ősz óta megy kétszereplős darabjuk, ami egy mélyen tabusított témáról, a perinatális gyászról szól, és ami, bár először letaglózóan hatott rájuk, megtisztulást és bátorságot is adott nekik. Sodró Elizával és Rusznák Andrással nemcsak erről beszélgettünk, hanem többek között a szakmai prostitúcióról, a szabadúszásról és arról, mit kellene tanítani az SZFE-n a diákoknak.
hvg.hu: Legújabb közös munkájuk egy kétszereplős darab, a Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá a Loupe Színházi Társulással. A téma és az előadás is nagyon felkavaró. Egy párról szól, akik elveszítik újszülött babájukat, és miközben ezzel küzdenek, meg kell küzdeniük önmagukkal és egymással is a gyógyulásért. Korábban mondták, hogy már az olvasópróbán is volt sírás, és hogy nem tudnak pusztán alakításként tekinteni rá. Milyen volt végigmenni rajta, és milyen játszani?
Sodró Eliza: Amikor először elolvastam a darabot, volt bennem félelem a témával kapcsolatban. De amikor a végére értem, egyfajta megtisztulást éreztem, és tudtam, hogy nekem ezzel dolgom van, ez a téma valamiért nagyon hív magához. Amikor elkezdtem kutakodni a családtörténetemben, tényleg kiderült, hogy van egy transzgenerációs örökségem, ami a jelenben is hatással van rám és amit egészen biztosan fel kell oldani. Az, hogy Andrissal ezen együtt tudtunk végigmenni, és az életben is, a színpadon is egy megtartó erőként tud mellettem létezni, bennem iszonyúan megerősítette a kapcsolatunkat, a bizalmamat. A félelem már a próbafolyamat alatt teljesen elpárolgott. Remélem, hogy a közönség is érzi ezt a megtisztító erőt, szerintem van a történetben feloldás. A cím is azt sugallja, hogy az élet küldi a pofonokat, de bármiből fel lehet állni.
Rusznák András: Elizával már régebben is beszéltünk róla, hogy jó lenne csinálni egy előadást, amiben csak mi ketten vagyunk, de mi inkább valami kedves, párkapcsolati vígjátékban gondolkodtunk. Aztán váratlanul érkezett a Loupe-tól ez a felkérés erre a konkrét darabra, ami már első olvasásra mindkettőnket letaglózott. Nyilván ez nem egy olyan téma, ami egy könnyed vasárnap délutáni szórakozást ígér, a Loupe-nak viszont éppen az a célja, hogy olyan ügyeket vegyenek elő, amiről egyébként nem igazán esik szó a mindennapokban, a társadalomban tabusítva vannak. Ez a szociálisan érzékeny színházcsinálás mindkettőnknek nagyon szimpatikus, szívesen álltunk bele. A Loupe alapítóit – Lovas Rozit, Lengyel Tamást, Molnár Áront és Horváth János Antalt, aki a mostani előadás rendezője is – ismerjük, barátaink is, szeretjük a munkáikat, nagyon egy hullámhosszon vagyunk azzal, ahogy ők gondolkodnak. Nekem a darab témája nemcsak elsőre, de másodikra, harmadikra is ijesztő volt, talán még most is, amikor játsszuk. Kellett hozzá bátorság, hogy elkezdjük, és ahhoz is, hogy estéről estére újra elmeséljük ezt a történetet. Ez a fajta bátorság hiányzott a korábbi szakmai életemből, és most nagyon jól érzem magam tőle.
hvg.hu: Eddig is gyakran dolgoztak együtt, nemcsak egy-egy produkció erejéig, de a Radnóti Színház társulatába is egyszerre érkeztek meg 2016-ban, és A mi kis falunkban is mindketten szerepelnek. Mit szeretnek ennyire a közös munkában?
S.E.: Én nagyon szeretek Andrissal dolgozni. Kollégák néha óva intenek attól, hogy a pároddal játssz, mert a munka és a magánélet ilyen mértékű összekutyulása kifésülhetetlen párkapcsolati és szakmai konfliktusokat generál, amik előbb egymás meggyűlöléséhez, végül szakításhoz vezetnek. De valamiért én úgy érzem, ez a veszély minket nem fenyeget: sokat dolgoztunk a párkapcsolatunkon és megtanultunk jól kommunikálni egymással, aminek a közös munkában is hasznát vesszük. Szakmailag pedig pont annyira tiszteljük egymást, hogy ez inspirálóan tudjon hatni a színészetünkre. Otthon élettársak, a színpadon meg játszótársak vagyunk.
R.A.: Ezt már akkor sejtettük, amikor még nem is dolgoztunk együtt. Hasonló színészek vagyunk, hasonlóképp dolgozunk a színpadon, egymást segítve, és ezt észre is vettük mindketten.
hvg.hu: Mik ezek a hasonlóságok?
R.A.: Például ahogy felépítünk egy szerepet, és ahogy értelmezzük. A humorunk is hasonló, és hasonló dolgokat tartunk fontosnak a színpadi létezésben. Tetszik, ahogy ő játszik, ahogy szöveget elemez – nagyon okos nőnek tartom, aki vicces és gyönyörű. Egyébként a kétszereplős daraboknak van számomra egy különleges hangulata: nagyon színészcentrikus műfaj, szinte minden a két szereplőn és a köztük lévő kémián múlik. Ezért is akartam vele egy olyat, ami csak a kettőnké.
S.E.: Annyira közel állunk egymáshoz, hogy nem is kell ránéznem, akkor is tudom, mire gondol.
Nem kell hergelnem magam, hogy szeressem.
Sőt, ebben az előadásban színészileg az egyik legnehezebb feladat a randijelenet volt, amikor azt kell eljátszanunk, hogy nem ismerjük egymást: állandóan lebuktunk, és Jancsi mindig ránk szólt, hogy “lehetne, hogy nem úgy csevegtek önfeledten, mint akik már évek óta házasok?” Köztünk a való életben is olyan kötelék van, ami a színpadon is egy csomó dolgot működtet, és pluszrétegeket ad az általunk játszott karaktereknek. Ezt látta meg Valló Péter is, amikor ránk osztotta a Radnótiban az Álom luxuskivitelben főszerepeit.
R.A.: Az ember önfeledtebben foglalkozik a saját dolgával, ha tudja, hogy a másiktól mire számíthat. Lehet tervezni, előre gondolkodni, kipróbálni dolgokat.
hvg.hu: András, az előbb hiányzó bátorságot említett. Mit ért alatta?
R.A.: Egy színész életében kell, hogy olyan témákról tudjon beszélni, amik szerinte is fontosak. Van, aki szerencsés és találkozik ezzel, és van, aki talán soha életében. Ha az ember egy társulat része, akkor ez nehezebben működtethető, mert nem ő rakja össze a műsortervet, és azt sem ő találja ki, hogy a darabokban milyen szerepet játsszon. Itt azt éreztem, hogy át kell lépnem egy határt, ami jólesett. Ez egy olyan szerep, amivel új dolgokat tanultam magamról és a szakmámról. Jó érzés volt, mert már egy ideje nem tapasztaltam ilyesmit.
hvg.hu: Készülve az interjúra feltűnt, hogy már nem szerepel a Radnóti társulati tagjai között a honlapon. Mi az oka?
R.A.: Ettől az évadtól, szeptembertől szabadúszó vagyok.
hvg.hu: Hogyhogy?
R.A.: Több oka is van. Egyrészt több időt szerettem volna a gyerekeimmel tölteni, mert a kötelességeim miatt nem találkoztunk annyit, amennyit mindhárman igényeltünk volna. Mindig rácsodálkoztam, mennyi minden történt, amiből én kimaradtam, és mennyit nőttek azóta. Ez volt a legfontosabb, másrészt eltelt hét év. Szerintem egy színésznek hat-hétévente váltania kell, új emberekkel találkoznia, más környezetben új impulzusokat szereznie. A levegő egy kicsit kezdett elfogyni körülöttem, és azt éreztem, hogy most muszáj lépnem. Akkor is, ha ez nem volt egy logikus lépés, főleg a válság közepette, meg egyáltalán, de meg kellett lépnem. És jól is vagyok így, nem bántam meg.
hvg.hu: Ez azt jelenti, hogy több független projekt jöhet majd?
R.A.: Nem feltétlenül. Ha függetlenektől jön felkérés, nagyon szívesen vállalom, annak fényében, hogy mik a körülmények. És itt nemcsak az anyagi körülményekre gondolok, hanem hogy kik vannak benne, miről szól. De ez kőszínházi felkérésre is igaz lenne, annál is inkább, mert függetlenek lassan nincsenek.
S.E.: Én mondtam neki, hogy
akkor lett szabadúszó, amikor nincs víz a medencében.
A humor sokat segít a túlélésben, de közben folyamatosan gondolkodunk azon, hogy mi lesz, ha tovább szűkül a tér, mert ennek a szándéka nagyon látszik. A független szféra gyakorlatilag ki van véreztetve. Egy ilyen munka elvállalásánál mindig jön a matek, hogy belefér-e, hogy ingyen vagy nagyon kevés pénzért csináljuk. Nekem is van olyan előadásom, amit karitatív módon húsz évvel ezelőtti bérért játszom, de azért is csinálom, mert tudom, hogy fontos. Van olyan film, amit elvállalok ingyen, és közben megpróbálom máshol behozni az árát, ami segít az életben maradáshoz. De ez borzalmasan kiegyenlítetlen.
hvg.hu: Maradva a függetleneknél, az egyik legfontosabb és legfrissebb közös munkájuk Reisz Gábor filmje, a Magyarázat mindenre volt, ahol egyébként a valósághoz hasonlóan egy párt alakítanak. Mennyire érzik a mindennapjaikban, a környezetükben azt a bipolaritást, amit a film lefest?
S.E.: Szerintem rosszabb a helyzet, mint a filmben. Én már elég szörnyen érzem magam attól a folyamatos ellenségkereséstől, gyűlöletkeltéstől, ami folyik. Így aztán nemcsak alkotóként, hanem befogadóként is hálás vagyok azért, hogy ez a film megszületett, olyan, mint egy korty víz a sivatagban. Engem önvizsgálatra késztetett, és megerősített abban, hogy minden, egymás megértésére tett törekvésünk egy olyan apró lángocska, ami végül kivezethet minket ebből a félelem és gyűlölet uralta sötétségből. Hogy minden, minket ért igazságtalanság és megaláztatás ellenére őriznünk kell magunkban az emberségünk utolsó sugarát, mert ha az kialszik, végleg elvesztünk. Ezért nem szabad lebecsülni az egymás felé tett kedves gesztusok jelentőségét. Lassan jutottunk el ide, ahol most tartunk, valószínűleg a gyógyulás sem egy pillanat alatt fog megtörténni. Ha arra vágynánk, hogy egy messiás gyorsan oldjon meg mindent, akkor valószínűleg csak egy másik diktátort választanánk magunknak, és ugyanebbe a helyzetbe keverednénk, csak másik fénytörésben. Nekem ezt üzente a film.
R.A.: Nap mint nap megállítanak az utcán, hogy látták a filmet, és önvizsgálatra késztette őket.
Volt, aki azt mondta, hogy évek után írt egy levelet annak, akivel nem beszélt a politikai vitáik miatt. Ha ezt képes elérni a film, az szerintem csodálatos. Ugyanakkor vaknak és süketnek kéne lenni ahhoz, hogy ezeket a dolgokat ne vegyem észre.
A mi szakmánk ebben nagyon érintett is, sokkal inkább, mint más területek: közönség előtt éljük az életünket, hamar megtalál minket minden olyan ügy, ami a társadalmat érinti.
S.E.: Sokszor azt érzem, hogy amit most csinál a hatalom a szakmánkkal, az lényegében az, hogy nem színészeket, hanem propagandistákat akar képezni, és azt kívánja tőlünk, hogy mi alázatosan ajánljuk fel a tehetségünket és mindenünket. Ezt én szakmai prostitúciónak élem meg, és nem tudok benne részt venni. Közben meg azt is látom, hogy a szakmámból, amit szívem minden szeretetével szeretek, nem tudok megélni. Fiatal színészek elhagyják a pályát, és ez már nem a közeljövő, hanem most történik. Nagyon aggaszt, hogy mit hagyunk a következő generációkra, kik lesznek színészek, kik fogják még ezt választani? A kiszolgáltatottság súlyos egzisztenciális és morális dilemmákba sodorja az embert.
Én abszolút megértem, hogy egyre többen vannak úgy az elveikkel, hogy tartogatják, mint a fingot, aztán amikor már nem bírják tovább, elengedik.
hvg.hu: A társadalmat érintő ügyek nemcsak hogy megtalálják önöket, de főként Eliza gyakran nyilvánosan is beleáll, akár szerepen kívül is. Tavaly év végén például felolvasással csatlakozott a Líra kezdeményezéséhez, amiben az irodalom szabadsága mellett kampányoltak a könyvfóliázások után.
S.E.: Eleve Boldizsár Ildikó-rajongó vagyok, nagyon szeretem Az igazi vándorút című új könyvét is, a felolvasás apropója viszont szörnyű abszurd. Ha megtalál egy felkérés, amit fontosnak érzek, akkor szívesen adom hozzá az arcomat, de most elsősorban azt érzem, hogy a színpadon van az én utam. Ezért is örülök, hogy most több olyan előadásban is játszom, ami azzal a céllal készül, hogy felhívja a figyelmet valamilyen fontos társadalmi kérdésre. Ott van például a Darázs, ami az iskolai bántalmazások témáját dolgozza fel, és egy, az Unicef Magyarországgal közös program keretében mecénásokat keres. Remek lenne, ha például az állam magára vállalna ilyen dolgokat, amivel pozitív társadalmi változásokat lehetne generálni. Aztán közben meg azt is érzem, hogy nem akarok politikai aktivista lenni, már csak azért sem, mert meggátolna abban, hogy ellássam a valódi feladatom. Ha engem behúz egy közéleti téma és elkezdek rajta pörögni, akkor egyáltalán nem érdekel, hogy este felmenjek a színpadra és képes legyek valakivel azonosulni. Emiatt próbálok egészséges távolságot tartani a közéleti témáktól, hogy magamat védjem. A szakmámból adódóan hiperérzékeny vagyok, nem hagyhatom, hogy ezek a témák tönkretegyenek. Néha nem könnyű megőrizni a higgadtságomat, mert a csapból is ez folyik, és a bőrömön érzem, hogy egyre szűkül a tér.
R.A.: Mert egyre többször van, hogy az ember úgy érzi, meg van szólítva, mert valami olyan történik, ami őt személyesen érinti.
S.E.: Néha úgy érzem, hogy egy bántalmazó kapcsolatban élek a kormányommal, és képtelen vagyok kikerülni belőle. Látom, hogy én vagyok az áldozat, és valahogy meg kéne védenem magam, sőt, másokat is. Ehelyett tehetetlenül nézem, ahogy kenik le nekem a pofonokat, és szurkolok magamnak, hogy álljál már föl.
hvg.hu: Érthető az önvédelem, főleg egy olyan közegben, ahol egy munka felkínálása és elvállalása már felér egy politika tettel.
S.E.: Nem kapok olyan felkérést, ami miatt ezen kéne gondolkodnom, legalább ezektől a dilemmáktól mentesülök. De semmiféle rossz érzés nincs bennem azok felé, akik elvállalják, és nem tartom magam hősnek amiatt, hogy nem jön megkeresés. Egyszerűen olyan helyzetbe hozták a szakmánkat, hogy szinte mindenki az életéért küzd.
Szívesen játszanék amúgy történelmi filmben, nagyon adnám, ha hatalmas parókában, abroncsos szoknyában állva utasíthatnám vissza a főurak kéréseit, de sokszor azt érzem, hogy nem erről a szerepről szól a felkérés, hanem arról, hogy hitelesítsem a rendszert.
R.A.: Én még mindig ott tartok, hogy szívesen dolgoznék együtt olyan alkotóval is, aki valamelyik szélsőséget képviseli. Egyik oldalhoz sem tartozom, de azzal, ami most történik, nagyon nem értek egyet. És az van, hogy sokszor nem is azért nem vállalnám el, mert nem értenék egyet a politikai nézettel, amit az alkotók vallanak, hanem mert egyszerűen azt gondolom, hogy nem elég jó, és nem akarom az arcommal hitelesíteni.
hvg.hu: Apropó arc és hitelesség: az utóbbi időben mindketten aktívabban vannak jelen a közösségi médiában, nyár óta van hivatalos oldaluk is, ami gyakran frissül. Fontosabb ez most valamiért, mint eddig?
S.E.: Néhány hónapja építgetem a közösségi oldalaimat, beláttam, hogy enélkül nem lehet. Hiába próbálok boomer lenni, aki néha nyilatkozik újságoknak, behozhatatlan hátrányba kerülök, ha csak erre figyelek. Ha valakiről nem tudják, hogy kicsoda, az jobbára azért van, mert nem engedi be az embereket a magánéletébe, a hálószobájába. Próbálok ezzel is egyensúlyozni, jó ízléssel csinálni úgy, hogy közben meghúzom a határokat.
R.A.: Mára olyannyira a közösségi média a fő információszerzési platform, hogy ha azt akarod, tudjanak róla, hogy te ma este itt és itt játszol, akkor muszáj, hogy legyen egy oldalad és ott tájékoztasd őket erről. Különben hiába néznék meg, nem fognak eljönni. Nem akarok azokhoz tartozni, akik ott élik az életüket, de közben meg éhen halok, ha nem csinálom.
S.E.: Valójában ezen a pályán csak nagyon kis százalékban foglalkozol azzal, ami a szakmád: mellette egyszerre kell marketingszakembernek, könyvelőnek, ügynöknek lenned. Egy színésznek annyi mindent kell tudnia, amit nem tanított meg senki… Az egyetemen elvégzed a munkád, mondjuk tehetséges is vagy benne, és kapsz egy ötöst, majd kijössz, de azt soha senki nem mondta el neked, hogy ugyanazzal a munkamorállal, tehetséggel a legjobb “jegy”, amit kaphatsz, az a kettes. Akkor kapsz ötöst, ha azt mondod: megcsinálom, ha ötöst adsz. Mire viszont erre rájössz pályakezdőként, addigra egy csomó bőrt lehúztak rólad, hullafáradt vagy, és szart se kaptál a munkádért, amit legtöbbször azzal indokolnak, hogy “de hát úgyis élvezed csinálni, nem?”.
Ha már elfoglalták az SZFE-t a dicsőséges nagyurak, legalább ezt tanítsák meg a diákoknak, hogy amikor kijönnek az egyetemről, akkor ne csak a Marcibercit tudják fejből, hanem azt is, hogyan fognak számlázni, mennyit kérjenek egy munkáért, és hogyan kezeljék a sajtót. Legyen benne a képzési csomagban!
hvg.hu: A FreeSZFE-n, ahol korábban tanított is, benne van?
S.E.: Ők a bozótharcra lettek képezve, ami a függetleneknél van. Azt tanítják nekik, hogyan lehet mindennek ellenére mégiscsak színházat csinálni.
