Szegény párák: rengeteg szex és sokkoló ostobaság

A Szegény párák látványvilágában ötletes, ugyanakkor alapvetően szárazon esztétizáló, "látszatfeminista" kiforgatása a Frankenstein-történetnek, de nem az irodalom, hanem a film előzményeiből indul ki, amikor vizualitásában egyaránt megidézi James Whale klasszikusait (Frankenstein, 1931 és Frankenstein menyasszonya, 1935) és Mel Brooks paródiáját (Az ifjú Frankenstein, 1974), miközben az expresszionizmussal vegyített szürrealizmushoz csipetnyi steam-punkot is kever, s többek között Gaudí, Horta és Hundertwasser formavilágát mímelve egy anakronisztikusan futurista, dekadens miliőt alkot meg, amely nem is a testi vágyak és a szellemi ébredés sehová sem vezető odüsszeiájának, hanem a valódi mondanivaló hiányának szolgál szimbolikus díszletéül.

Nagyjából így lehetne egyetlen cirkalmas mondatban összefoglalni Jórgosz Lánthimosz legújabb filmjét, amely Alasdair Gray 1992-es (azonos című, magyar nyelvű kiadásban nem megjelent) regényéből készült, és többet ígér, mint amit végül ad.

A szerteágazó és bonyolult cselekményű, furfangos szerkezetű, fiktív történelmi "dokumentumaival" is a 20. századi korszellemet hangsúlyozó regény valóban izgalmas nőpárti Frankenstein-parafrázis, amely a társadalmi egyenlőtlenségek, de elsősorban a férfiak birtoklási vágya és a nők függetlenség iránti igénye összeütköztetésében értelmezi újra Mary Shelley – a "test és lélek" problémáját feszegető – gótikus történetét.

Gray regénye a női identitásról szól, és látszólag erről szól Lánthimosz filmje is. Csakhogy már Tony McNamara forgatókönyve alaposan kilúgozza az alapművet, kezdve azzal, hogy a főhősnő személyére és személyiségére vonatkozó – az egymást váltó elbeszélők egymásnak ellentmondó memoárjaiból is fakadó – kétértelműséget elhagyva alapvetően egyenesvonalú "teremtés- és teremtménytörténetet" kreál. Ezúttal Bella Baxter (Emma Stone) egyértelműen Dr. Godwin Baxter (Willem Dafoe) kreatúrája: egy fiatal és várandós, öngyilkos nő, akit az őrült tudós úgy támaszt fel, hogy a halott nő koponyájába beülteti a még élő magzat ép agyát.

Az eredmény egy érett nő testébe zárt gyermek, aki először az ártatlanok rácsodálkozásával fedezi fel a világot, egy idő után – a dackorszakba lépve – kiváltképp a test örömeit, a saját és a férfiak igényeit (amely erotikus utazás egy párizsi bordélyban, prostituáltként tevékenykedve csúcsosodik ki), hogy aztán elsősorban a szexuális tapasztalás (és kevéske szocialista fejtágítás) során ébredjen rá arra, hogy teremtője nyomdokába akar lépni (ami ebben az esetben azt jelenti, hogy őrült tudós módjára keresztezi ő is a kecskét az emberrel).

A regényben a szexmániás nő "teremtéstörténete" lehet romantikus képzelgés, amellyel egy sokat tűrni kénytelen férfi (Baxter doktor kollégája, Archibald McCandless) mentené fel élveteg és csapodár asszonya természetét. A "posztmodern szürrealista sokk" mesterének, azaz Lánthimosznak a filmjében viszont az ábrázolt világ egyértelműen a film "valósága". És így már az alaphelyzet rögvest erkölcsi problémákat hordoz magában a tudomány természetét, sőt, az abortuszt, valamint a transzgenerációs traumákat illetően is, bár ezek ezúttal aligha szándékos morálfilozófiai, illetve pszichológiai felvetések.

Már csak azért sem, mert a Szegény párák csak hordozza a problémákat, de nem merül el bennük, nem kínál még olcsó megoldásokat sem, helyette ügyesen blöfföl. Lánthimosz ugyanis egy olyan bizarr női fejlődéstörténetet mesél el, aminek semmi köze a feminizmushoz vagy emancipációhoz, legfeljebb az individualizmushoz (tulajdonképpen ez Lánthimosz kedvenc témája): a szexualitás által öntudatra ébredő teremtmény egy kizsákmányolt nő, aki maga is megtanul kizsákmányoló lenni.

A fekete-fehérben induló, a hősnő "fejlődésével" egyre bujább színekre váltó Szegény párákban Lánthimosz (szokásához híven) fejezetekben mesél: a történet Londonban indul, Bellát innen csábítja el Lisszabonba a kéjenc ügyvéd Wedderburn (Mark Ruffalo), aztán egy hajón tartanak Athén felé, a hedonizmusban elmerülő fiatal nő a hajón ismerkedik meg Emerson és Goethe tanaival, aztán Alexandriában szembesül a nyomorral, Párizsban kurtizánként tanul meg élvezetet lelni a férfiak kiszolgálásában, végül visszatér Londonba, hogy végleg leszámoljon a "gazdatest" múltjával.

A Szegény párákat is jellemzi Lánthimosz filmjeinek legfőbb jellegzetessége: az abszurd helyzetekben abszurd párbeszédekkel megnyilvánuló, minden cselekmény ellenére is egy helyben topogó, elidegenedett szereplők és az általuk belakott elidegenedett világ szürreális és sokkoló ábrázolásmódja.

A sokk ezúttal egyaránt érkezik a morbid humor, a szex és a horror irányából. Lánthimosz előszeretettel mutat be lelki szörnyszülötteket, a Szegény párák őrült tudósa esetében a lelki és a fizikai torzulást össze is kapcsolja.

A beszédes nevű Godwin Baxter (akit a film elejétől fogva Emma csak "God"-nak becéz, utalva ezzel a magát istennek képzelő tudós lelki torzulására) egyúttal szépen példázza a Szegény párák blöffjének teljes gondolati zavarosságát. Az összekaszabolt testű, tulajdon apja "tudományos kísérleteinek" emlékét magán és magában viselő Baxter legalább annyira teremtmény, mint teremtő, egy személyben testesíti meg a tudós Victor Frankensteint és az általa kreált lényt, miközben a különböző állatokat sebészi úton keresztező Baxter fölött H. G. Wells őrült tudósa, Dr. Moreau szelleme is ott kísért.

Csakhogy, szemben a Frankensteinnel és a Dr. Moreau szigetével, a Szegény párákban nem lázad fel a mesterséges teremtmény a teremtő tudós ellen, hanem kétszeresen is a nyomdokába lép: Baxter az apját, Bella Baxtert követi az őrült tudomány sötét mélyére.

Ezzel pedig (akarata ellenére) Lánthimosz egyfelől azt állítja, hogy a tudomány szükségszerűen "erkölcstelen" (amely ebben az esetben nem az erkölcsi semlegességet jelenti), másfelől pedig az őrült tudós megdicsőülésével és a teremtmény behódolásával teljesen kiforgatja a Frankenstein-történetet a sarkából. Az egyén szabadságát, az önrendelkezés szabadságát csak látszólag hirdeti, de valójában az eleve elrendelést mutatja be.

Ugyanakkor a film látványvilága páratlan (ez pedig részben az Oscar-díjra jelölt díszletberendező Mihalek Zsuzsa érdeme, aki a látványtervező James Price és Shona Heath munkáját segítette, de az operatőr Robbie Ryan nevét is érdemes megemlíteni).

A díszletek és kosztümök lenyűgözőek, a fekete-fehér jelenetek expresszionista beállításai legalább annyira ingerlőek, mint a későbbi színkavalkád (ráadásul az egyes fejezetek színek szerint is elkülönülnek) vagy a teljes film formavilága és sajátos térkezelése.

És persze, ha a látvány felől közelítünk, akkor a minden elemében a valóságtól elrugaszkodott Szegény párák gigantikus vízió, megdöbbentő és sokszor polgárpukkasztó jelenetei ellenére is súlytalan monumentális álom – amibe sok minden belemagyarázható, a kor divatjának és a blöffölő szándékának megfelelően.