Színes poptörténeti képeskönyv és rohadt nagy kapufa a Bob Marley életrajzi film
Bob Marley a könnyűzene történelmének egyik legnagyobb alakja. Járt már neki egy életrajzi film. Aztán, hogy milyen is lett az a Marley-mozi? Megnéztük, elmeséljük.
Tulajdonképpen az az érdekes, hogy csak most készült életrajzi film Bob Marley-ról, hiszen egyfelől már több mint negyven éve nincs közöttünk, másfelől – és ez a lényegesebb pont – a könnyűzene-történet egyik legnagyobb hatású alakja, dalszerzőként, zenészként is, fazonként és figuraként is. Sőt, néha úgy tűnik, utóbbi a hangsúlyosabb. Egy biztos: egy Bob Marley-poszter legalább annyira erős gesztus, mint egy Bob Marley-dal. És ha már itt tartunk: ez a Bob Marley-film leginkább egy nagy színes kép akar lenni.
A film előzetese:
A zenészekről, zenekarokról szóló életrajzi filmek két dolgot tehetnek: kiszolgálják a közönséget, a leginkább rögzült képet veszik alapul, és így mutatják be a művész(ek) pályáját vagy annak egy darabját. Ilyenből van a legtöbb, ezt lehet jól is, rosszul is csinálni. Utóbbi ékes példája a Queenről készül Bohém rapszódia, vagy az Oliver Stone-féle Doors-film. Ezek még le is butítják a bennünk élő képet. Miközben a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli manchesteri zenei életet bemutató Non-stop party arcoknak (24 Hour Party People), a Joy Divisionről szóló Controlnak, a Beatles korai éveit bemutató Backbeatnek vagy a Johnny Cash életét feldolgozó Nyughatatlannak meg jól áll a lineális történetmesélés.
És lehet próbálkozni, csavarral, meglepő megoldással, aztán vagy sikerül, vagy nem. A Bob Dylan életéről készült I’m Not There – Bob Dylan életei például egy egészen különös és sikeres próbálkozás volt, de ugyanígy jól sült el az Elton John életéről készült csiricsáré-absztrakt-musicales Rocketman. A hetvenes évek art-punk New Yorkját képregényes kikacsintásokkal bemutató CBGB-t meg inkább felejtsük el.
A Reinaldo Marcus Green által rendezett One Love című Bob Marley-film készítői a hagyományos utat választották. Valamint azt a – helyes – döntést hozták, hogy nem próbálkoznak meg azzal, hogy a jamaikai legenda teljes pályafutását elmeséljék, hanem maradnak annál az egyébként ugyan nem újszerű megoldásnál, hogy kiválasztanak egy kulcsperiódust az életéből, és azon keresztül próbálják megmutatni, mi volt a dalszerző-énekes személyiségének és munkásságának a lényege. Sem a fókuszálás, sem az elmesélés nem egészen sikerült, de erről később.
1976-ban járunk. Bob Marley már ismert előadó, és nem csak hazai pályán. Három éve az Island lemezkiadó szerződtetett művésze, már megírta a Get Up, Stand Upot, a Stir It Upot, az I Shot The Sheriffet, a No Woman, No Cryt, a Wart, szóval már van egy csomó jól ismert dala, hogy ne mondjam, slágere. Eközben Kingstonban, sőt, Jamaica-szerte zavargások vannak, két politikai párt tagjai, rohamcsapatai – szó szerint – ölik egymást. Smile Jamaica címmel Marley-ék békekoncertet hirdetnek meg, ám két nappal a fellépés előtt fegyveresek támadják meg Marley házát, megsebesítik őt, a feleségét, Rita Marley-t, és a menedzsert, Don Taylort. Itt vesszük fel a fonalat.
A film innen meséli el Bob Marley következő éveit, a nagy nemzetközi áttörését, a világra gyakorolt hatását, és egyáltalán, próbálja felskiccelni az alakját. A kérdés, átjön-e igazán, ki volt valójában Robert Nesta Marley.
„Először is tisztázzunk: Bob Marley nem reggae-zenész. (…) Persze az, ha dalai formanyelvét vesszük alapul, de ami ennél fontosabb, hogy kategóriák és stílusok felett álló (…) újító és popszemélyiség. Olyan, akinek azon a polcon a helye, ahol a legnagyobb, egyenként is számos zenei stílust érintő, azokkal kísérletező, de többnyire mindet integráló, azokat saját képükre formáló poprocker, többek közt John Lennon, Paul McCartney, David Bowie, Bob Dylan, Prince, Neil Young vagy Paul Simon lemezeit és átvitt értelemben, életműveit tároljuk” – ezt írtuk róla néhány évvel ezelőtt, és hozzátettük, hogy olyanokat ihletett meg, mint John Lennon, a Rolling Stones, a Police és a Clash, de kölcsönhatásba lépett olyan fontos szubkultúrákkal, mint a punk vagy a hiphop.
A végeredmény, hát, hogy is mondjam, minden, csak nem kielégítő. Legalábbis annak, aki többre vágyik, mint egy színes leporelló. Nehéz elkapni a fonalat a filmmel, ami ide is húz, oda is húz, ebbe is belenyúl, amoda is betekint. De sehova sem eléggé, sehova sem elég mélyen, sehova sem elég konzekvensen, sehova sem elég izgalmasan. Nyilván nem dokumentumfilmről beszélünk, vagy egy egyetemi tanulmányról – nem ezek az igényeink –, hanem egy játékfilmről, no, de egy játékfilmnek is lehetnek mélységei, színei, fókuszpontjai. A One Love-ban nincs ilyen.
A filmnek egész egyszerűen nem elég jó a forgatókönyve. Talán van összefüggés azzal, hogy több mint egy tucat producere és négy forgatókönyvírója volt. Talán a Marley család is túlontúl nagy beleszólást kapott a végeredménybe, jó eséllyel azért is érezhetjük azt, hogy sok mindenről esik szó a filmben, de semmiről sem elég jól. Talán túl sok volt a farigcsálás. Fogpiszkáló, ha el nem basszuk, ahogy mondani szokás.
Az például kifejezetten izgalmas – bár, ha jól gondolom, inkább csak egy mellékes narratív réteg –, hogy kiderült milyen modern tradicionalista volt Bob Marley. Miközben zenészként a kortárs popkultúrában mozgott, élő kapcsolatban maradt a hagyománnyal, ráadásul azt a zeneírásba is becsatornázta. Amikor egy koncert előtt, vagy dalírás közben azt mondja, majd az Isten (Jah, ami a héber Jahve szóból származik, YHWH, de most itt nem kezdjük el ismertetni a rasztafári vallás alapjait) elküldi a választ, hogy mi legyen a koncert első száma, vagy hogy merre haladjanak a zeneírással, azt ott és akkor el lehet hinni. Még a filmnek is.
Érdekes látni, hogyan működhetett a Marley család, a Wailers zenekar és vidéke, vagy akár azt is mondhatjuk, a Marley-klán élete, ami néha távolról, ám kifejezetten élénken emlékeztet arra, ahogyan a Keresztapa című filmekben a Corleone család háza táját ábrázolja Francis Ford Coppola. Azt nem mondom, hogy a filmben Bob Marley Michael Corleone, de azért látjuk, patriarcha volt a dolog hagyományos értelmében, a felesége, Rita Marley azonban egyszerre volt anya, társ, partner, és zenésztárs – és ezek a szerepek és helyzetek jócskán ütköznek is a történet során. Ám a film itt sem megy mélyebbre, pedig milyen érdekes és érdemes lett volna. Milyen izgalmas, amikor egy nagy veszekedés után ott áll mögötte a No Woman, No Cry színpadi előadása közben – abban a pillanatban vannak mélységek.
Ahogyan ott is, ahol látjuk, ahogy Marley a merényletkísérlet után a zenekarral és annak vidékével Londonba teszi át a székhelyét. Egy pillanatra még egy Clash-koncertre is benézünk Marley-ékkal, ahol a raszta-srácok megállapítják: a punkok és a raszták ugyanúgy a társadalom számkivetettjei, csak éppen más ellen lázadnak. Ha már ez a gondolat fölmerült, és Londonban vagyunk, mondjuk jól lett volna még három képkocka meg két megállapítás arról, hogyan buliztak együtt fekete raszták és fehér punk-srácok a hetvenes évek végén, hogyan simult össze a két világ és a két zenei stílus.
Végig ott van a filmben a Marley-karrier egyik fő-fő kulcsembere, az Island lemezkiadó legendás alapítója, a Bob Marley-t felfedező zeneipari zseni, Chris Blackwell, de az ő kapcsolatukról sem derül ki semmi, például az sem, hogyan szippantotta be a fehér angol férfit a jamaicai zenekultúra és úgy összességében a vibe, mit látott meg Marley-ban, satöbbi.
Ott vagyunk aztán a Bob Marley pályafutása szempontjából kulcsfontosságú Exodus című lemez megszületésekor és felvételekor. Látjuk, hogyan született meg a lemez címadó slágere. De itt legalább a zene szól. Ez az, ami kérdés nélkül jó a filmben. A Bob Marley-dalok. Azok magukért beszélnek, egyik jobb, mint a másik. Bár a giccses tálalás, lásd: a Redemption Song, néhol azok erején is tud rontani.
A többit meg felejtsük el. Minden bizonnyal jobban jártunk volna, ha nem sok bába között vész el a Bob Marley-mozi, és a filmkészítő(k) egy vagy két főszálra, központi kérdésre vagy gondolatra fókuszálnak, mondjuk a politikai és a párkapcsolati szálra. Vagy Bob Marley már életében mitikus státuszára és a házasságára. Több megoldás is adódott volna. Így viszont, hogy a futballrajongó Marley nyomán sporthasonlattal éljünk, ez így egy nagy zúgó kapufa. Kihagyott ziccer.
