Semmelweis: felkavaró dráma a megszállott elhivatottságról

Tény, hogy Semmelweis Ignác a magyar és a nemzetközi orvostudomány kiemelkedő alakja volt, aki a gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezései (A gyermekágyi láz kórtana, 1858) révén nem csupán az "anyák megmentője", de lényegében az aszeptikus és antiszeptikus eljárások úttörője volt. Ahogy az is tény, hogy mivel fertőzésgátló eljárásainak (főként a klórmeszes bemosakodás, ill. a kórtermek rendszeres takarítása, szellőztetése és az ágyhuzat gyakori cseréje) hasznossága csak a kórokozók felfedezésével nyert egyértelmű, azaz tudományos bizonyítást (Louis Pasteur révén, 20 évvel a magyar szülész halálát követően), és Semmelweis elképesztő tapasztalati bizonyítékai ellenére tulajdonképpen 1865-ben bekövetkezett haláláig vitázni kényszerült korának orvostársadalmával, így a magyar orvos nem csupán a tudomány hőse, de a 19. század tudományos életének, a hivatás-hierarchia áldozata is volt – nem véletlenül nevezi az modern amerikai szociálpszichológia épp Semmelweis-effektusnak azt a mindennapos "hajlamot", amely reflexszerűen utasítja el a kialakult normáknak, hiedelmeknek és paradigmáknak ellentmondó új ismereteket, jelenségeket és felfedezéseket (legutóbb, maradva az egészségügynél, a Covid-járvány idején tapasztalhattunk ehhez hasonló tömegjelenséget, ráadásul ekkor túlzás nélkül az egész világot kellett újra megtanítani az alapvető higiénia, így a kézmosás fontosságára).

A magányos ember küzdelme nem csupán egy kór, de a kor: kollégái és a vaskalapos gondolkodás ellen, a szakmai kitartás és elkötelezettség, a felülemelkedés és a tragédia, az általános érdek előbbre valósága, a szakmai és erkölcsi győzelem – vagyis Semmelweis Ignác élete és pályafutása magától értetődően filmre kívánkozik. És kívánkozott: a legelső, Oscar-díjat nyert rövidfilm épp Hollywoodban készült 1938-ban, a magányos hős és az elutasító közeg témájára westernfilmet is felfűző Fred Zinnemann rendezésében (That Mothers Might Live).

De a magyar orvos megihlette például a német (Semmelweis - Retter der Mütter, 1950), a holland (Semmelweis, 1994) és a francia (Docteur Semmelweis, 1996) filmeseket is, és ami azt illeti, Koltai Lajos új filmje is a harmadik magyar film Semmelweis Ignácról a Hollywoodban is nagy karriert befutott Tóth Endre 1939-es és Bán Frigyes 1952-es alkotásai után (a két, nagyon eltérő Semmelweis-film különlegessége, hogy az első film címszereplője, Uray Tivadar alakította a második antagonistáját, Klein professzort).

A mondhatni bőséges előzmények után kínálná magát, hogy Koltai Lajos rendezését minimum a magyar Semmelweis-filmek körében vizsgáljuk, de a helyzet az, hogy – túl az időbeli távolságon – önálló jogú filmként nem érdemes összevetni sem Tóth Endre expresszionizmusba hajló (a magyar filmtörténet szempontjából ma is izgalmas), sem Bán Frigyes "szocialista realista", didaktikus filmjeivel. Annál inkább Koltai Lajos korábbi két rendezésével, a Sorstalansággal és az Estével, mert a három film egyértelmű hasonlóságokat mutat az alkotó megközelítésmódszerében és képközpontú rendezői látásmódjában, tematikai hasonlóságok is vannak ("élet és halál"), sőt érdemes az operatőr Koltai filmjeit is számításba venni, például a szakmai elhivatottság témája miatt adná magát Maár Gyula 1975-ös filmje, a Déryné, hol van?, amelynek Koltai Lajos volt az operatőre.

Persze csak a hivatástudat, a szakmai elkötelezettség a közös, hiszen egészen más tétje van Déryné Széppataki Róza privát vívódásának és Semmelweis Ignác milliók életét befolyásoló lázas kutakodásának. A Semmelweis ugyanakkor jóval több, mint történelmi orvosdráma: arról a minden körülménnyel dacoló szakmai, emberi elköteleződésről szól, amely előrébb viszi a világot.

Maruszki Balázs és Kormos Anett hollywoodi történelmi filmeket idéző forgatókönyve szigorúan a bécsi évekre fókuszál, nem is elsősorban azért, hogy ezzel kikerülje Semmelweis Ignác életrajzainak ellentmondásos részeit (főként ami a hűdéses elmezavart, a döblingi elmegyógyintézetet és a halál körülményeit illeti), hiszen a forgatókönyv is szabadon kezeli az életrajzi tényeket, például a melodrámai hatás miatt is bekerül egy fiktív romantikus szál, illetve a magyar orvos fő ellenlábasa ezúttal nem is a bécsi klinikaigazgató Klein professzor, hanem annak osztrák pártfogoltja, Ferdinand Kollar (miközben 1847 és 1849 között tanársegédként Semmelweis volt a bécsi Allgemeines Krankenhaus szülészeti klinikavezetőjének asszisztense).

Ahogy az 1847 és 1851 között játszódó filmben épp csak jelzésértékkel, Klein professzor magyar orvosokkal szembeni ellenszenvén keresztül jelenik meg az 1848-49-es forradalom és szabadságharc is, de nem említve, hogy Semmelweis több magyar társával együtt tagja volt a bécsi forradalmi Nemzeti Gárdának. Az efféle, a történelmi/életrajzi filmekre egyébként is jellemző kihagyások, sűrítések és fiktív elemek ezúttal azt a célt szolgálják, hogy a történet mindvégig megmaradjon a hivatástudat példabeszédének – a Semmelweis tehát azért nem fedi le a teljes életet, mert kizárólag arra a kórral és korral szembeni küzdelemre akar koncentrálni, és ehhez bőven elégséges annak a néhány hónapnak a bemutatása, amelynek során Semmelweis Ignác rájött, hogy a bécsi szülészklinikán minden harmadik nő életét követelő gyermekágyi lázat nem egy ismeretlen eredetű fertőzés okozza, hanem maguk az orvosok és orvostanhallgatók, mégpedig azzal, hogy boncolás után fertőtlenítetlen kézzel vizsgálták a várandós nőket.

A Semmelweis bizonyos szempontból úgy építkezik, mint egy orvoskrimi. A nyitójelenetben két nő érkezik a bécsi klinikára, az egyiket, egy terhes utcalányt akarata ellenére rendőrök viszik, a másik, bizonyos Emma Hoffman nővér (Nagy Katica) a jobb halálozási statisztikával rendelkező Bábaképzőben szerzett gyakorlattal keres munkát, de rögtön érezni, a Johann Klein (Gálffi László) által vezetett Allgemeines Krankenhaus sem az élettani kilátásokat, sem az erkölcsöket illetően nem biztonságos hely. A legtöbb orvos ugyanis a társadalmi megbecsülés miatt, a pénzért, egyéni jólétért dolgozik itt – leszámítva Semmelweis Ignácot (Vecsei H. Miklós), aki pokrócként viselkedik ugyan beteggel, nővérrel és orvossal egyaránt, öntörvényű, de valójában lelkiismeretes ember, akit megvisel, hogy legalább annyi halálhoz van köze, mint születéshez.

A Semmelweis lendületes indítás után is tartja a magas fordulatszámot, miközben szügyig merül a "nyomozás" és az "orvosbürokrácia" harcába, tökéletesen visszaadva, miért épp Semmelweis Ignácról nevezte el Robert Anton Wilson pszichológus és futurista az új megközelítéseket elutasító "csoportreflexet" – és ennek jegyében nem riad vissza a mocsoktól és vértől, legyen szó boncolásról, gégemetszésről, egy gyászoló férj és fiú haragos bosszújáról vagy a 19. század derekán forradalmi műtéti eljárásról, a császármetszésről, amelyet Semmelweis az elsők között hajtott végre (igaz, nem bécsi évei alatt, hanem már a Szt. Rókus kórház vezetőjeként, de ez is csak egy apró, a történelmi filmekre jellemző sűrítés).

Koltai Lajos filmje csak a romantikus szálnál bicsaklik meg egy egészen kicsit – máskülönben következetesen komor orvosdráma, amelyet, hűen a magyar operatőriskola szellemiségéhez is, Nagy András finom tónusú képei fűznek szoros egységbe. A Semmelweis szándéka szerint emléket állít az anyák megmentőjének – de ezen túlmenően, arról a lázas megszállottságról szól, ami a környezetük szerint ellentmondásos emberek sajátja, de jóval túlmutat az egyes emberen, mert nem egyéni, hanem közérdeket szolgál.