Feleségek története – avagy mit mesél el a nőkről Habsburg Mária és Borbély Alexandra menyasszonyi ruhája?
A nászéjszaka elhálásáért ajándékozott piperekészlet, Hugonnai Vilma válóperes irata, a szűzhártyamítosszal leszámoló kortárs képzőművészeti alkotás talán pontosan jelzik, hogy a Magyar Menyasszony című, nagyszabású divattörténeti kiállítás nem(csak) az üvegcipellős tündérmese hősnőjéről szól, hanem kicsit arról is, hogyan lett az évszázadok során szomorúból boldog a menyasszony.
“11 éve született meg az ötlete ennek a projektnek, és akkor még csak azt gondoltam, hogy olyan jól hangzik az, hogy magyar menyasszony, de aztán ahogy a kiállítás érlelődött, egyre világosabbá vált számomra, hogy – már elnézést az uraktól – de itt csak a nőkről fogunk beszélni. Tehát ez nyolcszáz négyzetméteren, az elmúlt ötszáz évet felölelve, női történelem, nőtörténet” – fogalmaz Simonovics Ildikó divattörténész, kurátor, aki a Magyar Nemzeti Múzeumban (MNN) a Magyar Menyasszony című kiállítást megálmodta.
A Rotschild Klára munkásságának kutatójaként is ismert Simonovics különböző múzeumi gyűjteményekből, illetve a kiállítást megelőző közösségi gyűjtés során beküldött régi menyasszonyi ruhákból, kiegészítőkből és archív fotókból válogatott a tárlathoz. A kiállítás megnyitójáig összesen 1410 esküvői fotó érkezett be lelkes felhasználóktól, ezek bedigitalizált változatai egytől-egyig, nagyméretben kivetítve megtekinthetők a kiállításon is. Azáltal pedig, hogy a közösség is hozzájárult a tárlat megvalósulásához, a termekben különböző történelmi korokban élő nők különálló, mégis valahol közös története épül, rétegződik egymásra. Habsburg Mária 1522-es esküvői ruhája a kezdete lesz ugyanannak a történetnek, amelyiknek a végét a jelen menyasszonyainak, Borbély Alexandrának vagy Felméry Lilinek az ugyancsak kiállított ruhái fémjeleznek.
A divattörténész ugyanis felismerte, hogy az esküvői kellékeken keresztül nagyon szépen el lehet mesélni a nők patriarchális rendszereknek való kiszolgáltatottsága, valamint az attól való függetlenedésük legfőbb állomásait.
A házasság intézménye sokáig kizárólag egy család fennmaradását, státuszának megőrzését szolgálta, politikai, stratégiai jelentősége volt. A házasulandó nő a feleségszerepet életcélnak tekintette, szinte egyetlen lehetősége, hogy otthonhoz, kényelemhez, a mindennapi betevőhöz hozzájusson, a házasodás volt. Valamikor a 18. század közepén jelent meg először a szerelmi házasság eszménye, addig a párválasztásban az érzelmi, testi vonzalomnak nem igen jutott szerep. Az érdekházasságok jelentősége azzal párhuzamosan kezdett megkopni, hogy a nők egyre inkább rendelkezni tudtak a saját sorsuk felett. “Ehhez viszont kellett, hogy tanulhassunk, hogy munkát vállalhassunk, és hogy legalább ne haljunk bele az első szülésbe, és ne kelljen 10-11 gyereket szülnünk ahhoz, hogy a család neve fönnmaradjon” – mondja Simonovics.
Ezért a kiállítás legelső termében egy idővonalon nemcsak a házasság intézményére vonatkozó fontos történelmi dátumok vannak megjelölve (például, hogy már a 11. században megjelenik a gyűrűváltás szokása és az, hogy a férj a vagyona egy részét a feleség számára köti le a házassággal), de néhány pozitív és negatív nőtörténeti dátumot is feltüntettek. Brunszvik Teréz 1828-ban megnyitja az első óvodát Budán; Semmelweis Ignác kötelezővé teszi a klórmeszes kézmosást 1861-ben; 1945-ben minden 18 év feletti nő megkapja a választójogot; az ötvenes években néhány évre bevezetik az abortusztilalmat; 1997-ben büntetté válik a házasságon belüli nemi erőszak és így tovább.
Kissé meglepő módon, az idővonalra felkerültek olyan fejlemények is, mint a jelenlegi kormány családpolitikájának “ékkövei”, a CSOK és a babaváró hitel bevezetése; az első magyar női államfő megválasztása Novák Katalin személyében és Karikó Katalin Nobel-díja. A felvázolt történelem így némi propagandisztikus árnyalatot kap, és bár lehetne azt mondani, hogy pártállástól függetlenül ezek fontos fejleményei a magyarországi nőtörténetnek, de akkor már a felsorolás úgy lenne teljes, ha például a következőket is felírnák:
- jelenleg nincs egyetlen női miniszter sem a kormányban;
- az Isztambuli egyezményt, amely kimondja, hogy létezik a kifejezetten nők ellen irányuló erőszak, Magyarország elutasítja;
- az abortusz szabályait éppen nem rég szigorították a szívhangrendelettel.
Valószínű azonban, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum falán efféle kritikát az a Csák János kultuszminiszter nem tűrt volna meg, aki nem rég menesztette a múzeumigazgatót, mert az beengedte a fiatalkorúakat egy LMBTQ-témájú képsorozat megtekintésére.
Ezt leszámítva, tényleg egy nagyvonalú és látványosan megcsinált kiállításra vált jegyet a látogató. A tárlaton azok kapnak főszerepet, akikről “uruk” mellett jóval ritkábban emlékezik meg a történelem: a híres feleségek. 50 menyasszony történetét mutatják be a házasságukhoz kötődő tárgyakon, dokumentumokon keresztül. A már emlegetett Habsburg Mária ruhája például Magyarország legrégebbi esküvőinek tartott öltözéke, noha nincs teljes bizonyosság afelől, hogy a menyasszony valóban ezt viselte volna, mikor II. Lajoshoz hozzáment. Tanulságos viszont a mellé csatolt történet: Mária mindössze féléves volt, mikor császár nagyapja, I. Miksa eljegyeztette II. Ulászló magyar király még meg sem született fiával. Úgy tudni, hogy az előre elrendezett házasság dacára a két fiatal között valódi vonzalom volt, de mivel II. Lajos meghalt a mohácsi csatában, a királyné mindössze 21 évesen, sikeres utódnemzés nélkül özvegyült meg. Később Németalföld kormányzójaként udvarát jeles szellemi és művészi központtá alakította.
A régi nemesi családokban a menyasszonyi ruha hatalmas érték volt, földekkel, birtokokkal ért fel, a hozomány részeként tekintettek rá. Ilyen értékes kelengyének számított Thököly Éva itáliai bársonyból készült ruhája is, amelyet 23 évesen viselt akkor, amikor férjhez ment a nála kétszer idősebb Esterházy Pálhoz. Thököly ruhája talán az egyik legszebb kiállított darab a Magyar Menyasszonyon.
Láthatunk a kiállításon tarka menyasszonyi népviseleteket, az 1700-as évekből “orcatakarót”, pelerineket, szabadságharc-korabeli menyasszonyi cipőt, archív esküvői filmfelvételeket, és olyan, a korabeli házasodási szokásokról árulkodó tárgyi emlékeket is, mint az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma válóperes irata; Munkácsy Mihály és Cecile Papier házassági szerződése vagy egy ezüst toalettkészlet, amelyet úgynevezett “Morgengabe”-ként adtak az ifjú arának a nászéjszaka elhálása után.
Az egyik teremben az esküvői emlékek falán hetvenhét, keretezett menyasszonyi koszorút állítottak ki. Mára ugyan teljesen kikopott az esküvői hagyományból, régen azonban a fejdíszt és a bokrétát, akár az esküvői fotóval együtt díszes képkeretbe foglalták, és “házioltár jelleggel” kiakasztották az otthonokba, hogy a házasság szentségét és védelmét kiterjesztették ezáltal az egész családra – mondja a kurátor.
A fehér menyasszonyi ruhák termében 2022-es és az 1800-as évekből származó ruhák is láthatók. Simonovics Ildikó szerint csak egy mítosz, hogy először Viktória királynő viselt fehér menyasszonyi ruhát, az arisztokrata nők ugyanis már a 18. században előszeretettel mentek férjhez fehérben. Hogy mégis a brit királynőhöz kötik ezt a hagyományt, az amiatt van, hogy ő volt az első uralkodónő, aki nem “bíborban, bársonyban, aranyruhában” esküdött – ahogy azt egyébként királynőként tennie kellett volna –, hanem a fehér ruhát választotta, ezzel is “bizonyítva, hogy ő nem uralkodó nőként, hanem szerelmes hitvesként áll oltár elé”.
A divattörténeti kuriózumokon kívül a kiállítás néhány kortárs reflexiónak is teret ad, mintegy tudatosítva a szemlélőben, hogy
a menyasszonyi létről nem lehet a nőkkel kapcsolatos előítéletek és irreális társadalmi elvárások említése nélkül beszélni.
Gőbölyös Luca Férjhez akarok menni című 2009-es videóinstallációját mindenképpen érdemes végig nézni. A művészt a menyasszonyi csokor elkapása, mint “házasságbevonzó” szokás, és az gondolkodtatta el, hogy a nem betöltött feleség- és anyaszerep miatt a nőket a mai napig érik sértő megjegyzések, inzultusok. Ezek értelemszerűen frusztrációt okoznak az érintettekben, amire abszurd humorral, “férjfogó” bűbájok receptjeinek a bemutatásával reagál Gőbölyös.
Ugyancsak fontos momentuma a tárlatnak Seller Lola “szüzességi kabinetje”, amely 12 féle, hímzett szűzhártya ábrázolásával hívja fel a figyelmet annak máig tartó, téves mítoszára. (Reméljük, a 18 éven aluli kamaszlányoknak és -fiúknak engedélyezik majd a belépést a kiállításra, és a miniszter úr nem tartja majd a szexualitás öncélú ábrázolásának a hímzett hüvelybemeneteket).
Ezen a ponton jegyeznénk meg, hogy a kiállítás mellé elkészült egy vaskos tanulmánykötet is, amelybe a tárlat összeállításában is segítő 19 kutató, író publikált. Többek között Fónagy Zoltán történész, Szécsi Noémi és Budai Lotti. Tulajdonképpen ezzel a kötettel együtt lesz teljes igazán a kiállítási anyag, mert egyrészt bővebben van szó benne azokról a nőkről, akikről a termekben is olvashatunk, másrészt kiderül belőle, hogy mennyire nem tündérmese a menyasszonyok története.
Szó van benne arról, hogy mivel sokáig a nyilvánosan hirdetett norma a nemi életet csak a gyereknemzés érdekében tartotta elfogadhatónak a nők esetében, a nemiségről való beszéd totális tabu volt. A nők jelentős részének fogalma sem volt arról, hogy mi vár rájuk a nászéjszakán, és általános volt a meglepődésük az első menstruációkor is. A nászéjszaka traumatikus élmény volt sokuk számára, részben a behatolás erőszakossága miatt – az 1900-as évek elején egészségügyi és házassági tanácsadók már óvva intették a férjeket attól, hogy durván és türelmetlenül bánjanak a fiatal arával –, részben azért, mert szorongtak attól, hogy esetleg tisztátalannak találják őket.
Ahogy Szécsi Noémi fogalmaz a könyvben: a szüzesség hosszú évszázadokon keresztül (sőt, valahol még ma is) a leginkább meghatározta (beárazta) egy fiatal nő értékét a házassági piacon. Budai Lotti írásából pedig kiderül, hogy eleinte arcvonásokból, a mell állapotából, babonás rítusokból következtették ki, hogy szűz-e még a férjhez adandó leány, majd mikor 500 éve felfedezték a szűzhártyát, az lett a nő tisztaságának “kapuőre”, és a véres lepedő lett a legfőbb bizonyítéka annak, hogy sikeres volt az első közös éjszaka elhálása. A vérfolt hiánya számos nép szokásjoga szerint alapot adott a feleség nyilvános megszégyenítésére, akár halálra ítélésére is.
Ma már tudjuk, hogy a magzatkorból megmaradó szövetmaradvány behatolás nélkül is elcsökevényesedhet, másoknál pedig elasztikussága révén akár aktív nemi élet mellett is megmaradhat, és nem szükségszerű a vérzés sem az első közösüléskor. Ugyanakkor Seller Lola alkotása rámutat, hogy még most, 2023-ban is vannak olyan nőket érintő kérdések és tabuk, amikről valószínűleg többet kéne beszélnünk. Teljesen függetlenül attól, hogy menyasszony-e az illető vagy sem.
