„Ami a tanáriban történik, az a tanáriban is marad” – megnéztük A tanári szobát
Gyomorba vágó filmmel indulnak a németek az Oscar-díjért, pedig abban csak egy elhivatott pedagógus történetét követhetjük végig, akit a kollégák, a szülők és még a saját imádott diákjai is pellengérre állítanak. Ki sem mozdulunk az iskolaépületből, és ettől csak még nyomasztóbb az egész.
Az iskolai életről szóló alkotások külön filmes alműfajt alkotnak. Általában azt vizsgálják, hogy egy merev, hierarchikus rendszerben van-e esélye egy, a megszokott módszerektől, szemlélettől eltérő pedagógusnak vagy a keretek ellen lázadó diákoknak a sikerre, vagy egyáltalán, a rendszeren belüli túlélésre. Tulajdonképpen a börtönfilmekhez is hasonlíthatók, hiszen, még ha más-más céllal is, de mindkettőben zárt közegbe került emberek – az egyiknél bírósági ítélet, a másiknál az általános tankötelezettség a kényszerítő erő – próbálnak megfelelni az előírt követelményeknek.
Az szokott kiderülni, hogy addig működik stabilan egy ilyen rendszer, amíg a megszokott kereteket meg sem kérdőjelezi senki.
Másrészt, közhely, de olyan az iskola, mint amilyen az azt körülvevő társadalom. És hozzátehetjük gyorsan, hogy ennek fordítottja is igaz: olyan lesz a jövőben a társadalom, amilyen ma az iskola. Az pedig keserű mindennapi tapasztalat, hogy – az elsősorban a gyárak munkaerő-piaci igényeit kielégítendő tömegoktatásra kitalált – XIX. századi iskola mára abszolút elavult forma, amely nem volt képes igazodni a megváltozott világhoz. Ez így van Magyarországon, de így van a világ számos más pontján is.
A közoktatás mindenütt válságban van, az eltérés csak annyi, hogy jobb helyeken keresik a megoldást, a kivezető utakat ebből, a kevésbé szerencsés országokban pedig annak örülnek, hogy másutt is végre hozzájuk romlott az iskola színvonala.
Talán ez a globális válság az oka annak, hogy az utóbbi időben feltűnően sok alkotó nyúl újra az iskolás filmekhez, így mesél széthulló közösségekről, beteg társadalmakról. Itthon az utóbbi időben a Magyarázat mindenre és az Elfogy a levegő című remek filmek szóltak erről, de előállt a belga Laura Wandel (Játszótér) és a szintén belga Lukas Dhont (Közel) is ilyennel, ahogy az osztrák Jessica Hausner (Club Zero), vagy a japán Hirokazu Koreeda (Szörnyeteg) friss alkotása is erről az iskolai közegről mutat be nem túl szívderítő képet. A tanári szoba szerint
Németországban sincs kolbászból a katedra.
Bár sokkal jobban felszerelt, modernebb termekben zajlik az oktatás, és – mint azt korábban írtuk –, a demokratikus procedúrák alapból részei az iskolai klímának (ezt azért alább picit árnyaljuk), a problémák ott is súlyosbodnak.
Az Ilker Çatak filmjében megismert iskolában például sorozatos lopások történnek, az ügy kivizsgálása során a pedagógusokból álló bizottság tagjai erősen építenek a tekintélyelvűségre, a diákokat megfélemlítik, besúgásra is rábírják. „Nem muszáj elmondani, de akinek nincs félnivalója, nem is lehet baja, nem igaz?” – ugye ismerősen hangzanak az efféle „bátorító mondatok”? Ráadásul a filmbeli vizsgálat utat enged rasszista előítéleteknek is, hiszen ki más lehetne a gyanúsított, mint egy migráns gyerek?
Az iskolába nemrég érkezett tanárnőnek mindez nem tetszik, és megpróbálja jelezni, hogy nem tartja tisztességesnek az eljárást, sőt igyekszik maga is nyomozni az ügyben – nem épp teljesen tisztességes módszerrel. Bár kiderül, hogy igaza volt, amikor megvédte a megrágalmazott fiút, az is világossá válik, hogy az iskola megszokott rendjének, tekintélyének árt a kiállása. Így végül nem a lopási ügy lezárása jön ki az egészből, hanem a jóhiszemű, empatikus, a diákokért élő tanárnő lesz az, akit a szülők is számokérnek, a kollégák is vegzálnak, és még a saját, szeretett diákjai is fellázadnak ellene.
A nyomasztó helyzet addig fokozódik, hogy amikor már borsónyira összeugrott gyomorral nézzük az egyre reménytelenebbül kavargó eseményeket, amikor a tanár már az összeomlás szélén, és a megszokott, rendhagyó tanórakezdési procedúráját óriási közös ordításra változtatja, legszívesebben mi, nézők is kiabálnánk a tanárral és a gyerekekkel.
A fájdalmas, de felszabadító tantermi közös ordítás akár olyan szimbolikus jelenetté is válhat, mint Alan Parker A fal című filmjében a gyerekeket húsdarálóval megdolgozó pedagógus, vagy a Holt költők társaságának padra felállós zárójelenete. Amikor már nincs más lehetőség, más kommunikációs eszköz a tanárok és a gyerekek kapcsolatának helyreállítására, csak az ordítás marad.
A filmben kizárólag az iskolaépületen belül vagyunk, a bezártságra a 4:3-as képarány is ráerősít (lásd börtön-iskola párhuzam). A tanári szobában egyáltalán nem a nyugodtan, kiegyensúlyozottan dolgozó nagy tekintélyű „nyugati pedagógusok” kávézgatnak kedélyesen, hanem éppen olyanok, mint bármely magyar iskolában: túlterhelt, feszült, a problémákról tudomást venni sem akaró, egymást maró tanárok marják egymást. Igazgatójuknak pedig az a legfőbb célja, hogy még a látszata se sérüljön annak, hogy rendben mennek a dolgok.
Ebbe pedig nem fér bele az új tanerő, a lengyel származású Carla nyüzsgése. A Babylon Berlin című sorozatból ismert Leonie Benesch felejthetetlen alakításban tárja elénk a törékeny, sebezhető és lelkes fiatal tanárt, aki egyben makacsul az igaza mellett csak azért is kiálló kemény nő is. Aki mindig próbál higgadtságot mutatni, de közben látjuk a szemén, a rezdülésein a lelkében zajló pusztító háborút, amit hol – a korábban emlegetett jelenetben – a gyerekkel üvöltve, hol kétségbeesésében az egyetlen őt támogató kollégájától egy ölelést kérve, hol a WC-ben pánikroham-csillapító zacskózással próbál csendesíteni.
Carla a fura tanítási módszereivel – amelyek közé befér, hogy tornázás közben vagy mondókák segítségével magyarázza a matekot, vagy hogy lehetőséget adjon minden diáknak, hogy – akár a tananyag leadásának rovására is – meghallgassa a véleményét bármiről) eleve kilóg a tantestületből, meg egyébként is: ő a tanáriban annak rendje-módja szerint bedobja a kávépénzt a kikészített perselybe, nem pedig elcsen abból néhány eurót, mint mások. De a legnagyobb bűne az, hogy a „zéró tolerancia” jegyében folytatott nyomozásba is állandóan beleszól.
Végül már senkit sem érdekel a lopás, csak Carla magatartása. Bár a jelszó az, hogy „ami a tanári szobában történik, ott is marad”, a megfelelő módon azért kiszivárognak a félinformációk, amelyek alapján a szülők is tetemre hívják az addig kiváló pedagógusnak tartott tanárt.
A legfájóbb azonban az, hogy mivel a kedvenc tanítványa is érintett családilag a lopási ügyben, a fiú felbujtja az osztálytársakat is, akik az addig szeretve tisztelt tanár ellen fordulnak, és gyermeki-kegyetlen módszerekkel próbálják kikészíteni.
A film fentebb már emlegetett, a demokratikus iskolai légkört bemutató jelenetei viszont egy másfajta görbe tükröt is pontosan és zavarba ejtően elénk tárnak: a gyerekek kritikus szemlélete, állandó, gyakran túlzott igazságérzete, a problémákra könyörtelenül rákérdező habitusa sokszor bizony átfordul egy minden tiszteletet elvető, szinte akarnoki formába, ami már nemcsak a tanítást veszélyezteti, de a tanár-diák viszonyt is az ellehetetlenülésig mérgezheti.
A film egyik leginkább tanulságos szála éppen ez, ahogy bemutatja, mennyire vissza tudnak élni – a legdemokratikusabb szándékkal rájuk ruházott – jogaikkal a gyerekek is. És ezzel a világért sem azt akarjuk mondani, hogy ne legyünk tekintettel a jogaikra és ne készítsük fel őket a kritikus gondolkodásra, pusztán jelezzük – és mintha a film is ezt mutatná –, hogy bizonyos életkor alatt még nem biztos, hogy tudnak élni az azokkal járó felelősséggel a gyerekek.
Végül szinte megoldhatatlan pedagógiai helyzetekbe keveredik Carla, amit fáj átélnünk nézőként is. Hiszen a kedvenc tanítványa vált dacból a legnagyobb ellenségévé. A tanár viszont tudja, küzdenie kell a fiúért, még akkor is, ha egyre nagyobb bajba keveri magát – és egyben Carlát is.
A képek ugyanakkor csak szenvtelenül lekövetik a tanár kálváriáját, látszólag a normál hétköznapok zajlanak a folyosókon, a tantermekben, tornateremben. Minden a megszokott (ahogy azt az igazgató szeretné), miközben a feszültség Carlában (és a nézőben) a robbanás határán mozog.
Érdemes lenne – a státusztörvényen, teljesítményértékelésen innen, a PISA-felmérésen a Nemzeti alaptanterven és a „bezzeg nekik van két hónap nyári szünetük” szajkózásán túl – a tízmillió magyar oktatási szakértő országában is elgondolkodni minél többeknek azon, hogy mi is valójában a legnehezebb (ugyanakkor semmilyen adminisztratív teljesítményértékelésben nem számszerűsíthető) része a pedagógusok munkájának.
A film nem ítélkezik, és nem is ad megoldást. Látványos képekben mutatja be a végén az üres, de így is nyomasztó iskolát, végül pedig azt ahogy a pedagógia eszközeinek kimerülése után rendészetileg oldják meg a lázadást. (Igaz, azt nem tudni, hogy a kis bajkeverő királyként vagy bűnözőként távozik-e az iskolából.) Rendészet és pedagógia?
Magyarország már rég lehagyta a rothadó Nyugatot ebben is: csak rá kell nézni az oktatást felügyelő rendőrminiszterre.
