Hogy „milyen lehetett az élet az auschwitzi haláltábor árnyékában”, metaforikusan is megrázó kérdés, nem egy film szólt már ilyesmiről: hogyan viszonyultak a helyi lakosok ahhoz, hogy a szomszédjukban valami olyasmi zajlik, amiről tökéletesen biztos információik nem voltak, de hogy valami pokoliról van szó, az evidens. Jonathan Glazer Cannes-ban nagydíjat kapott, azóta 5 Oscar-díjra is jelölt filmje, az Érdekvédelmi terület viszont egészen szó szerint veszi a fenti kérdést:

itt a „haláltábor árnyékában” tényleg egy gyönyörű, fényűző villa áll, amelynek egyik kerítése egyúttal a koncentrációs tábor kerítése is.

De sebaj, a lakók ültettek oda jó sok szőlőt, csak még kicsit várni kell, amíg az indák végre rendesen eltakarják a látványt, addig, hát, számolni kell ezzel a kis kényelmetlenséggel napozás és a kerti medencében pancsolás közben.

 

Ez a félmondat a napozásról és a pancsolásról tulajdonképpen tökéletesen pontosan le is írja, miről szól ez a film. Arról, ahogy Rudolf Höss, az auschwitzi megsemmisítő tábor büszke vezetője milyen boldog életet élt a háború alatt; épp olyat, amilyet bármilyen felsővezető szokott élni, akit érdemei elismeréseképpen egyre magasabb és magasabb beosztásba helyeznek, beosztottjai szeretetétől, felettesei helyeslésétől és boldog családjának támogatásától kísérve. De persze lehet máshogy is mondani ugyanezt, hogy miről is szól az Érdekvédelmi terület.

Arról, hogy a gonosz arca nem pokoli: épp az hozza el a földre a poklot, hogy a felelősök alapvetően épp olyan emberek, mint a többiek.

Hogy a Gonosz nem jelölte meg valamiféle messziről látható jellel a követőit; a Gonosz épp attól az, hogy bárkiből bármikor a követője válhat. Hátborzongató gondolat, mert nem tudunk vele vitatkozni – túl sokan vettek részt tevékenyen mondjuk épp a holokausztban is ahhoz, hogy mindegyikükről azt higgyük, eleve homlokegyenest másmilyen emberek voltak, mint akiket nap mint nap látunk az utcán.

Jonathan Glazer író-rendező (aki a szerzők között megjelöli a film világpremierjének napján meghalt Martin Amist, noha a brit író ugyanezzel a címmel 2014-ben megjelent regényének vajmi kevés köze van a filmhez) voltaképpen nem is tesz mást, mint hogy az elérhető összes eszközzel, módszerrel és fortéllyal a csúcsra járatja ezt a kettősséget: hogy mennyire normális, sőt boldog életet épített ki Höss a normalitástól és a boldogságtól elképzelhető leges-legmesszebbi szituációban, milliók szörnyű kínhalálán felkapaszkodva. A filmben a legtöbbször nem is történik más, mint mondjuk hogy Hösst felköszönti a családja a születésnapja alkalmából – miközben a háttérben néha halálsikolyok és lövések hallatszanak. A gyerekek a szobájukban játszanak – miközben a háttérben egy tiszt utasít valakit, hogy fojtsa a patakba az egyik zsidó foglyot. Höss felesége a kertben napozik, de eltakarja a napot a krematóriumokból folyamatosan áradó füst és a szálló emberi hamu. Höss és gyerekei a patakban játszanak, de Höss frászt kap, amikor a víz egy állkapocs-csontot sodor a testének – és így tovább, szűk két órán keresztül.

 

És amit csak lehet, Glazer kihoz a saját ötletéből. A legjobb film, legjobb külföldi film, legjobb rendezés és a legjobb adaptált forgatókönyv mellett nem véletlenül jelölték Oscarra a filmet a legjobb hang kategóriájában is, és aligha van, aki jobban megérdemelné a díjat, mint Tarn Willers és Johnnie Burn: az Érdekvédelmi terület szó szerint érdektelenné válna, megszűnne létezni a hangkulissza nélkül. Mert Glazer jeleneteinek mindig két rétege van: hogy a képen mit látunk, tulajdonképpen nem is igazán fontos, csak attól válik azzá, hogy

a háttérben a hangok révén megállás nélkül, változatos módokon kapunk bizonyságot arról, hogy arat a halál.

És Glazer alaposan körüljárja a témát a háttérzajokon kívül is, olyan ötletekkel, mint a már említett patakban fürdőzős, de emellett hol a gyerekek reakcióit mutatja, hol a családot meglátogató anyóséit, hol a bejárónőét, és így tovább, újabb és újabb rétegeket kenve ránk a fekete festékből. És ahogy telik a filmidő, kétféleképp is súlyosbítja azt, ami az első pillanattól súlyos volt. Egyrészt az egyik gyerek eleinte álombelinek tűnő – mert hőkamerával felvett – jeleneteivel, amelyben utalásszinten látjuk, hogy a kislány ételt helyez el ott, ahol a zsidók napközben járnak, hogy aztán csak a háttérben hangozzon el, mi lett ennek a következménye. Másrészt a feleség alakjával, akiről egyre hátborzongatóbban derül ki, hogy ő nem egyszerűen normális életet él az abnormalitás közepén, hanem egyenesen rajong a szinte szó szerint holtak sírjára felépített életéért, és végre igazán boldog, semmi pénzért nem is adná azt a boldogságot, amit, ugye, „Auschwitz árnyékában” épített ki magának.

 

A feleséget játszó Sandra Hüller, aki mostanra Európa egyik, ha nem a legfontosabb színésznőjévé vált, és aki egyszerre két döbbenetesen nagy alakítást nyújtott tavaly – a másikért, az Egy zuhanás anatómiájáért Oscarra is jelölték –, ezúttal is bizonyítja, miért kötelező őt mindenkinek szoros figyelemmel követnie, akit egy kicsit érdekelnek a filmek.

Egy zuhanás, két és fél óra feszültség: az év egyik legjobb filmje a mozikban

Látszólag egy gyanús haláleset utáni nyomozás, de igazából egy súlyos párkapcsolati viszony mélyére ásó pszichodráma a Cannes-i Arany Pálma-díjas Egy zuhanás anatómiája, amelynek már csak a zenéje is hetekig fogja kísérteni a gyanútlan mozinézőt.

Nem is csak arról van szó, hogy mesterien mutatja meg a hidegen számító, mélyen narcisztikus ember személyiségjegyeit és azok egymásra rétegzettségét, de a lélekrajz mellett testileg is teljesen átlényegül a figurájává: testalkatától függetlenül tenyeres-talpas asszonyságnak látszik a vásznon, aki lusta medveként cammog és elkényeztetett gyerekként eszik; még meg sem szólal, de már precízen felrajzolt egy karaktert. Noha dramaturgiailag és talán vásznon töltött időben is a Rudolf Hösst játszó Christian Friedel a főszereplő, ez akkor is Sandra Hüller filmje. És ez nem áll távolt Glazer alapkoncepciójától sem: Höss azért mégiscsak nagyon is kiemelt és halálosan aktív szereplője volt a holokausztnak, ezért átlagember feleségének felfoghatatlan, befogadhatatlan erkölcsök nélkülisége, romlottsága még jobban át tudja adni a hétköznapi Gonoszról megfogalmazottakat.

Mégis nehéz lenne csak dicsérni az Érdekvédelmi területet, akármennyire is igaz mindaz, ami fent elhangzott, és akármennyire is erős ez az alapkoncepció. Mert épp ez az alapkoncepció az, ami tökéletesen világossá válik nagyjából három perc után, és ha Glazer tudja is valamelyest fokozni, mélyíteni az iszonyatot, valójában

ez az első három perc is elég lenne ahhoz, hogy elmondja mindazt, amit a néző leszűrhet ebből a filmből.

A háttérhangok elsőre kiadják magukat, és aztán a második, harmadik ismétlődésnél tökéletesen megértjük a dolog állandóságának, soha meg nem szűnésének borzalmát is, így innentől egyik további ismétlődés sem ad már igazán hozzá az addigiakhoz. A leghétköznapibb cselekményekről első, második, harmadik alkalommal nyugtázzuk, hogy mennyire abszurd, groteszk vagy hátborzongató ebben a kontextusban, de aztán negyedik, nyolcadik, harminckettedik alkalommal már nincs több nyugtázni való, bekúszik viszont az unalom, aminek semmiképp sem lenne szabad bekúsznia.

 

És talán érzi ezt valamelyest Glazer is, mert több módszerrel is próbálja megingatni a koncepciót. Egyrészt a korábbi filmjeiből – főképp az alien Scarlett Johanssonról szóló A felszín alattból – ismerős atmoszférateremtőnek szánt szürreál időnkénti behozásával, elsötétülő képernyő mellett csörgő csontzenével, másrészt a történet bővítésével. Egy idő után kilépünk ugyanis a haláltábor melletti házból, Hösst követve Berlinbe, ahová ideiglenesen áthelyezték, de ez a szál, ha van is egy-két erős mondata, voltaképpen nem ad hozzá semmit az egészhez. Ahogy a film lezárása is suta, a reális és az elvont síkon is. Reálisan mintha azt sugallná, hogy Höss halálával végződik a film, noha ez kilépne az addigi alapvető történelmi hitelességből, az elvont sík pedig egy elég szájbarágós, vagy épp ellenkezőleg, nem eléggé kifejtett gondolat a haláltáborok múzeummá alakításáról.

 

Mostanában sokszor érezni úgy, hogy egy túlnyújtott filmből nyugodtan ki lehetett volna vágni jó félórát – de számszerűen nézve az Érdekvédelmi területtel nem ez a helyzet, hiszen stáblistáva együtt mindössze 105 perc. Itt inkább azt érezni: ez az alapötlet egy zseniális, formabontó, iszonyatával gyomorszájon vágó, nyilvánvalóan Oscart érdemlő rövidfilmre lett volna elég. Igaz: akkor szinte senki nem látta volna, csak a legvájtfülűbb közönség. Talán igaza van Glazernek: jobb így, ha ezt a filmet milliók látják – még akkor is, ha cserébe nagyon messze került a tökéletességtől és a zsenialitástól.

 

Miért ilyen hosszú mostanában minden film? És miért nem lehet szünetet tartani a mozikban?

A három és fél órás Scorsese-filmet egyes mozik szünettel vetítik, ami ellen az alkotók ugyan hevesen tiltakoztak, de a nézők egy része üdvözölte. Nálunk mindenesetre nem várható ilyen vetítés. A filmek hossza közti különbség döntötte el a Barbie-Oppenheimer-moziháborút is.