„Meg kell élni a fájdalmat, de rövid az élet ahhoz, hogy nagyon sokáig benne maradjunk”
Az „agyamra megy, de imádom” - típusú család viszonyokat próbálja bemutatni Breier Ádám első, különleges hangulatú, sírós-nevetős nagyjátékfilmje. Miért nem pusztán zsidó film a Lefkovicsék gyászolnak? Miért tömte magát egy időben pizzával Szabó Kimmel Tamás? Mit lehet tanulni egy kubai filmes egyetemen? Interjú.
hvg.hu: Saját családi történetét kezdte el megírni a Lefkovicsék gyászolnak című filmjében, de mint mondta, közben erősen átalakult a sztori. Mennyi lett végül a saját történet és mennyi a kitalált?
Breier Ádám: Egy barátommal kezdtünk el írogatni sztorikat, azok még erősen fikciós történetek voltak. Az akkori barátnőm tette fel a kérdést, hogy miért ennyire távolról indítok, hát a saját családom, és annak a közege sokkal viccesebb, mint az, amit kitaláltunk. Akkor született a Lefkovicsék első verziója, ami sokkal inkább emlékeztetett a családomra, mint a végső változat. De néhány elem és a dinamika azért megmaradt.
hvg.hu: A film egy konkrét pesti zsidó családról, és tágabb közösségéről szól, de tulajdonképpen bárhol játszódhatna a világon. Bármelyik családban előfordul, hogy elbeszélnek egymás mellett a szereplők és ettől diszfunkcionális működik.
B. Á.: Azt szoktam mondani, hogy a film bárkinek szól, akinek így vagy úgy, de volt apja. Márpedig mindenkinek volt. Jó volt látni, amikor még írogattuk a filmet és megmutattuk különböző – nem csak zsidó – embereknek, és azt mondták, hogy „pont ilyen az én apám is”, vagy „nálunk is ez van”. Az volt a legmeghatóbb a nemrég lezajlott amerikai körúton is, amikor a New York-i zsidó filmfesztiválon a Lincoln Centerben azt láttam, hogy a biztonsági őr hátul, a fal mögött áll – ahol kellett állnia –, és lábujjhegyen nézi végig a filmet, a végén pedig odaszólt nekem, hogy „very funny”. Ez nagyon jól esett, mert ő láthatóan egyáltalán nem ahhoz a közeghez tartozott, mint akik ott ültek a teremben, és így is érdekelte és értette a filmet. Az a célom itthon is, hogy eljusson a magyar közönséghez az az üzenet, hogy nem kell félni, nem az van, hogy beülünk egy tök idegen közegről szóló filmre, és nézzük az ottani tök idegen problémákat. Az csak a keret, hogy a film egy zsidó közegben játszódik. A családi dinamikák viszont mindenütt ilyenek. Ha az ember egy kicsit megkapargatja az ismerősei elbeszéléseit, mindig kiderül, hogy nagyon hasonló dolgokkal küzdenek, hasonlóak az elbeszélések egymás mellett.
hvg.hu: A film ősbemutatója Palm Springs-ben volt, majd két amerikai zsidó fesztiválon mutatkozott be, most pedig itthon is mozikba kerül. Volt már néhány premier előtti vetítés is. Van különbség a kinti fogadtatás meg a magyar közönség reakciói között?
B. Á.: Azt látom, hogy alapvetően hasonlóképpen reagáltak az emberek a filmre. Nem gondolom, hogy a világ lakossága száz százalékának szól a film, de szerintem azért elég sok embert megérinthet. Azt láttam itt is, ott is, hogy nevettek az emberek, de sokan odajöttek utána hozzám, hogy közben sírtak is. Egyszerre tudott megható és vicces is lenni. Ez volt a célunk: tudjunk már magunkon egy picit nevetni. Az „agyamra megy, de imádom” - típusú viszonyokat próbáltuk a filmben is bemutatni. Szerintem a legtöbb családban van ilyen. Leszámítva azokat, amikor ez már toxikus méretű, általában az van, hogy megőrjít az anyám, vagy olyan hülye a bátyám, a húgom, hogy nem igaz, de, hát ők a családom, imádom őket. Mi a dramedy kategóriába soroltuk be alapvetően a filmünket, bár, ha nagyon szakmailag nézzük, inkább egy drámáról van szó, aminek van humora.
hvg.hu: Mégiscsak egy halálesetről szól.
B. Á.: Igen. Ezért is volt nagy küzdelem számunkra, hogy ettől még igenis legyen vicces. A Schmidt története (Alexander Payne 2002-es amerikai vígjáréka -a szerk.) is hasonlóképpen kezdődik, de ott Jack Nicholson karaktere kifejezetten nem szereti a feleségét, és ettől nem olyan drámai, hogy meghal. Nálunk viszont nagy szeretet van a férj és a feleség között, ettől eleve nagyon is drámai az alaphelyzet. Ilyen szempontból nehezebb volt nekünk mosolyt kicsikarni a nézőkből.
hvg.hu: Hogy talált rá a főszereplőkre? Hogy jött képbe például Bezerédi Zoltán?
B. Á.: Szerintem ő azért akarta nagyon a bokszedző szerepét, mert minden színésznek izgalmas kihívás, amikor olyan karaktert kell alakítania, aki folyamatosan leplezi, vagy leplezni próbálja az érzéseit. Ezt eljátszani sokkal izgalmasabb, mint szappanopera-szerűen állandóan kimutatni, mit érez. Én őt már nagyon régen ismerem, az édesapám filmes volt, és így gyerekkoromban is sok forgatáson megfordultam. Pajer Róbert Ördög vigye című filmjében Bezerédi Zoli szétvert egy fürdőszobát egy hatalmas kalapáccsal. Ez konkrétan a mi fürdőszobánk volt. Gyerekként ezt végignéztem, azt gondoltam, akkor olyan egy film, hogy jönnek, és baltával szétvernek mindent… és nagyon tetszett. Bennem volt azóta is, hogy kellene Zolival majd valamit forgatni. Amikor elkezdtük írni a Lefkovicsékat, az én fejemben már az volt, hogy ő lesz az apafigura. Volt ugyan casting Bartsch Kata vezetésével, megnéztünk másokat is, de a végén visszatértünk Zolihoz. Nem véletlenül őt képzeltem mindig magam elé, amikor a forgatókönyvet írtuk. Éreztem, hogy ezt a kettősséget, ennek a helyzetnek a humorát nagyon jól meg fogja tudni mutatni.
B. Á.: Iván szerepére castingoltunk a legtöbbet, elképesztő mennyiségű embert megnéztünk. Az volt a kérdés, kiről hiszem el, hogy zsidó, beszél héberül, és tudja azt a kettősséget hozni, hogy egyszerre jóképű pali, de mégis van benne valami nagyon törékeny, egy nagyon geek, zárkózott figura. Néztünk egy csomó amatőrt, aki tud héberül, néztünk egy csomó színészt is, és nagyon jó színészek is voltak köztük. Eredetileg azt gondoltam, hogy Iván nem lehet Szabó Kimmel Tamás, mert ő túl ismert arc, és neki valahogy a semmiből kell érkeznie a sztoriba. A casting legelső fázisában mindenkit megkértem, hogy ha vállalja, mielőtt belemegyünk, hogy ki ez a figura, üljön le, és a saját apjának mondjon el egy számonkérő üzenetet. Tomi leült, és ahogy a saját apjához beszélt, az pont az tónus volt, amit én elképzeltem. Beletette az összes fájdalmát, de közben érezhető volt, hogy imádja az apját. Benne volt a „fáj, de imádlak”- humora. Jól is esett, amikor sokan mondták, hogy már a fél filmet megnézték, mire rájöttek, hogy ez a Szabó Kimmel, annyira nem hasonlít magára. Ez valamennyire elvárás is volt felé.
De ez itt nem Hollywood, hogy valaki fél évet hízzon, átalakuljon. Másfél hónappal a forgatás előtt tudtuk azt mondani, hogy Tomi, tied a szerep, kezdj el zabálni, meg szakállat növeszteni. A filmben tulajdonképpen a valódi szakálla látható, kicsit mesterségesen sűrítve. Felszedett vagy 8-10 kilót magára, nyomta a pizzákat rendesen. És rengeteget segített a szemüveg is, amit egyébként egy vallásos ismerősöm adott nekünk. Amikor azt felvette Tomi, azonnal megszületett a karakter. Ez a szemüveg kiemelte, hogy egy zárkózott valakiről van szó, aki közben meg egy jóképű pali.
hvg.hu: A harmadik főszereplő, az Iván fiát alakító gyerekszereplő, Leo Gagel. Ha jól olvastam, rá egy budapesti zsidó iskolában találtak.
B. Á.: Nem, még nem volt iskolás, amikor forgattunk. Minden iskolának, minden közösségnek írtunk, hogy keresünk egy kisfiút a filmhez. Pontosan nem is tudom, hogy hol találtak rá végül a castingosok, de nagyon örülök, hogy megtalálták. Amikor forgattunk, még nagyon kicsi volt, nem volt hozzászokva, hogy egész nap üljön egy padban. De amúgy is, egy hatéves gyerektől azt kérni augusztusban, hogy 21 napig bírja ki összezárva egy házban egy csomó filmessel, az önmagában is nagy kihívás. Ugyanígy nagy találat volt szerintem a kamasz boksztanítványt alakító fiú, Váradi Roland is. De sorolhatnám a többi szereplőt is.
hvg.hu: Az apa és a fia egy trauma miatt annyira eltávolodott egymástól, hogy nem is beszélt egymással nyolc éve. Az édesanya tartotta a kapcsolatot a fiával és még a halálával is ő hozza össze az apát és a fiát. Mindig a nők a családok összetartói?
B. Á.: Azt mondanám inkább, hogy talán ez a gyakori. Biztos van egy csomó ellenpélda is, de az én családomban ilyen példákat láttam. Akik igazán harcoltak azért, hogy minden áron egységes legyen a család, azok többnyire a nők voltak. Egyébként, bár castingoltunk az édesanya szerepre is, de igazából Máhr Ági is nagyon korán megvolt. Őt még az Állampolgárban (Vranik Roland 2016-os filmje -a szerk.) láttam, amiben olyan természetesen, hétköznapian volt jelen, amit kevésszer látok. Teljesen eszköztelenül, könnyedén játszik, és árad belőle valami humor.
hvg.hu: A filmben konfliktus van a hívő és a nem hívő emberek között, konfliktus van a szereplők traumafeldolgozási szintje között, konfliktus van a generációk között. Melyik a legerősebb törésvonal?
B. Á.: Kicsit félek attól, hogy elkönyvelik a Lefkovicsékat zsidó filmnek, ahol a vallás és a nem vallás viszonyáról van szó. Ez is egy rétege persze a filmnek, de valójában nem ez a lényege. Ahogy telik-múlik az idő a filmben, egyre jobban kiderül, hogy valójában ennél sokkal emberibb konfliktusok vannak a fókuszban. Olyan konfliktusok, amelyek bárhol előfordulhatnak. A diszfunkcionális családról, a szeretetnyelvek különbségeiről szól. Arról, hogy sokszor ki tudjuk ugyan valamilyen módon mutatni szeretetünket, de a másik pont nem erre vágyik. Nagyon hosszú idő és elfogadás kell ahhoz, hogy rájöjjünk, ez a másik szeretetnyelve. Tudni kell örülni annak is, ha valaki nem úgy szeret, ahogy te szeretnéd.
hvg.hu: Mint mondta, édesapja révén magyar filmes közegben nőtt fel, de nem vették fel az SZFE-re, és végül egy kubai egyetemen tanult. Ez adott valami speciális szemléletet? Nem túl sok magyar rendező végez kubai filmes egyetemen.
B. Á.: Az Escuela Internacional de Cine y Television (EICTV) nevű egyetemet Gabriel García Márquez lobbizta ki a 80-as években Fidel Castrónál. Arra alapult, hogy legyen egy latin-amerikai anti-Hollywood. Jó pár éve már kinyitották már ezt az iskolát, így a világ minden pontjáról vannak hallgatók és oktatók is. Az én évfolyamban például negyvenen voltunk, huszonöt országból. Volt producer, rendező, dokumentumfilmes, hangmérnök, meg mindenféle osztály. A tanárok tömbösített, pár hetes workshopokat tartanak, aztán tovább állnak és jön a következő. Nagyjából 50-60 százalékuk latin-amerikai, a többi pedig a világ más tájairól érkezik. Nekünk például rengeteg angol tanárunk volt. Igazából az az iskolában a legfantasztikusabb, hogy a campus a semmi közepén, huszonöt kilométerre van Havannától. A közlekedési limitáció miatt össze voltunk zárva, nem az volt, hogy véget ért az óra, és mindenki hazament. Egy kocsma-büfé volt az iskolában, mindenki ott ült. Ha épp megjött Coppola vagy George Lucas, ők sem tudtak hova menni, ők is ott ültek. Én ott találkoztam például a Hatodik érzék (M. Night Shyamalan 1999-es filmje - a szerk.) kisfiúját játszó Haley Joel Osmenttel, azt mondta, hogy ő is itt van egy ilyen workshopon. Mivel a legtöbbet szerintem egymástól tudják tanulni a diákok, ez az összezártság nagyon hasznos volt, más-más szemléletet tanultunk el egymástól.
hvg.hu: Ez az eltávolodás adott egy másfajta rálátást a magyar filmre?
B. Á.: Remélem. És azt is remélem, hogy azért nem teljesen idegen a magyar filmtől ez a dolog, és ha van is más szemléletem, az nem lóg ki teljesen a magyar film hagyományaiból. Az biztos, hogy nagyon sok magyar filmet nézek. Egyébként, inkább maga Kuba adott egy olyan szemléletet, hogy a legnagyobb nyomorban és lehet vidámnak maradni, vagy legalábbis azt keresni, hogyan tudunk vidámak lenni, hogyan tudjuk az életet élvezni. Ott nincs semmi, teljes a káosz, de nem fagy halálra senki, valahogy egy narancsot csak le tud bárki szedni a fáról. Még ha ki is derül, hogy tulajdonképpen azért mindenkinek van baja, ha táncolni kell, mosolyogni kell, flörtölni kell, akkor ez nem okoz gondot. Nincs bennük ez az állandó szorongás, ami errefelé tapasztalható. „Semmi nem működik, de minden megoldódik” – mondják a kubaiak.
hvg.hu: A film derűje is innen van?
B. Á.: Lehet. Bár nekem amúgy is az volt mindig a menekülési stratégiám, hogy ha valami nem jó, azt meg tudom élni, de próbálok nem sokáig benne maradni. Meg kell élni a fájdalmat, de rövid az élet ahhoz, hogy nagyon sokáig benne maradjunk.
hvg.hu: A Lefkovicsék gyászolnak az első nagyjátékfilmje, előtte kisfilmeket, dokumentumfilmeket (például Kubáról is) készített. Mi lesz a következő, újabb játékfilm, újabb kisfilm vagy dokufilm?
B. Á.: Vannak terveim, de nem annyira kiforrottak, hogy elmondanám. Talán annyit elárulhatok, hogy továbbra is szeretnék komoly témákról úgy beszélni, hogy közben képesek legyünk picit mosolyogni is magunkban.
hvg.hu: Magyarországon próbálnak finanszírozást keresni?
B. Á.: Ez nagyban attól függ, mi lesz a következő film. De szerintem hasznos először kicsit megfuttatni a terveket nemzetközi fórumokon, azokon ismertetni a projektet, és csak utána pályázni itthon. Az ember, amikor pályázatokat írogat, a háta közepére kívánja ezeket, de valójában ezek nagyon hasznosak. Így ugyanis egyre jobban meg tudja fogalmazni, hogy mi a projekt lényege. Először mindig minden marha tág, és minél többet kell elmesélni, annál inkább rájön, hogyan lehet minél egyszerűbben, kerekebben elmondani. Közben pedig több embert bele lehet vonni a projektbe, mert már nem olyan megfoghatatlan a dolog, könnyebben tudnak hozzá kapcsolódni mások is.
Borítóképünkön Breier Ádám. Fotó: Veres Viktor
