Miben egyezik meg a csirke far-hát, a sarok ülőgarnitúra, a nyomtatott HVG és az útlevél kiadásának illetéke? Mind benne van az inflációs kosárban: ez az a közel ezer árut és szolgáltatást felsoroló listája a KSH-nak, amely alapján hónapról hónapra meg kell nézni, hogyan változnak az árak, és ebből kiszámolják, mekkora az infláció az országban. Olyan termékeket sorolnak itt fel, amelyekből elég sokat vesznek a magyarok ahhoz, hogy tényleg fontos legyen az egész ország számára, miként változik az áruk - ezért is érdekes, amikor egy-egy már elavult tétel kikerül a listáról. Ezekről a változásokról bővebben itt írtunk:

Mostantól beleszámít az inflációba a csirke far-hát, kikerült a GPS és a zsebszámológép

Frissítette a KSH annak listáját, mi mindennek az árát kell megnézni az infláció kiszámolásakor. Felkerült rá sok más mellett az airfryer, az okosóra és a csirke far-hát, és reagáltak arra is, hogy egyre kisebb kiszerelésben kerülnek az áruk a polcokra.

Idén három nagy búcsúzónk is van a felsorolás technológiai részében, amely nélkül nem is olyan régen még nehéz lett volna elképzelni, mint is jelent az, hogy modernitás. Ahogy a Z generációnak már fogalma sincs arról, hogy miért érdemes a magnókazetta mellett ott tartani egy ceruzát és hogy a discmant mennyire nehéz betenni a belső zsebbe, úgy a mostanában születettek már nem fogják érteni, miért kellett egykor külön gép ahhoz, hogy számoljunk, felkeljünk vagy útvonalat tervezzünk - de a régi nagyok felemelkedésének és bukásának története sokkal többről is szól, mint arról, hogy változik a technológia: jól mutatja, mi történik akkor, ha a változásra jól sikerül reagálni és mi akkor, ha nincs reakció.

Újratervezés, forduljon jobbra

Amióta autók léteztek, foglalkoztatta a mérnököket a kihívás: hogyan lehet megoldani, hogy az ember, miközben egy vadidegen helyen vezetni is próbál, ne egy térképet kelljen, hogy silabizáljon? Ehhez még csak a számítógépek megjelenésére sem kellett várni, már az 1930-as években voltak olyan próbálkozások, hogy a futóművel összekötött szerkezet az adott út méretarányos papírtérképét – amit a sofőr előre berakott – úgy görgesse, hogy mutassa, nagyjából épp merre járnak. Ez amennyire jól hangzott, annyira nem működött a gyakorlatban, például minden útkereszteződés után térképet kellett volna cserélni.

Az 1980-as években egymástól függetlenül több autógyár is dolgozott olyan megoldáson, hogy a kerék fordulatszámából, valamint az irányváltásokból kiszámolják, az indulás óta miként mozgott az autó, és azt egy kijelzőn mutassák. Először papírtérkép előtt mozgott a kis mutató (miután a sofőr a kezdő pontra helyezte), majd kazettán, aztán cd-n egyre részletesebb térképeket tudtak használni. Aztán az internetre is egyre jobb térképek kezdtek el felkerülni, de ezek még mindig nem lehettek versenytársai az anyósülésen tartott papírtérképnek: wifi nélkül az ember legfeljebb kiírhatta magának előre egy papírra, hogy „harmadik saroknál balra, utána negyediknél jobbra”, majd csodálkozhatott, ha volt egy útlezárás.

Logikus gondolat volt, hogy műholdas helymeghatározással próbálkozzanak, az 1990-es években már voltak erre ígéretes kísérletek. Az igazán nagy változást az hozta el, amikor 2000-ben Bill Clinton eltörölte a katonai használatú műholdas GPS-t zavaró rendszert – a Selective Availabilitynek épp az volt egészen odáig a célja, hogy az 1970-es évek óta létező katonai technológiát ne használhassa csak úgy bárki. Ez után már csak pár évre volt szükség ahhoz, hogy a GPS-navigációs készülékek gyártási költségét levigyék olyan szintre, hogy ne számítson luxusnak.

A 2000-es évtized második felében már nagyot mentek a GPS-es készülékek, a csúcsot pedig 2010-2013 között érte el az üzletág, amikor már nagy volt a technikai fejlettség, de még nem terjedt el annyira az, hogy az okostelefonon egy applikációban használjanak egy térképet. Akkor még évente nagyjából 40 millió GPS-készüléket adtak el – ezt mondjuk azzal érdemes összehasonlítani, hogy ma a Wazét nagyjából 150 millióan használják havonta, a Google Mapset pedig több, mint egymilliárdan. A legnagyobb gyártók 2010-2013 között évente 2-2,5 milliárd dollár bevételt szereztek, mostanra ez 500 millió környékére esett vissza; ami hatalmas zuhanás, de ahhoz képest, hogy mennyire eltűnt a személyautókból a GPS-készülék, nem is rossz.

AFP / Nicolas Maeterlinck

A nagy kiugrásnak néhány év alatt vége is lett, hiszen már a legelső okostelefonokba is beépítettek térképes navigációs rendszert, és ahogy tömegesen elterjedtek az okostelefonok, semmi szükség nem lett arra, hogy egy külön gépet kelljen vásárolni a navigációhoz – és persze az az idegesítő élmény sincs most már meg, ha vezetés közben egy új úttal találkozik az ember, ami nem volt még meg akkor, amikor a GPS-készülék adatait legutóbb frissítették. Már 2007 februárjában is megjelent arról cikk, hogy a telefonok fejlődése a divatos autós navigáció halálát hozhatják el, amikor pedig 2014-től a Google vezetésével már a forgalmi adatokat is élőben lehetett követni, akkora versenyelőnyt kapott az okostelefonos navigáció, amivel a klasszikus GPS nem tudott versenyezni.

Azonban a gyártók nem omlottak össze: pont azért, mert a csúcsidőt is megelőzve, már évekkel előre világosan látni lehetett, hogy a jövő nem az önálló GPS-készülék, hanem okostelefonokba és más kütyükbe beépíteni a technológiát, a szektor több régi fontos szereplője újratervezte az üzleti modelljét, és egész jól át tudta menekíteni a tapasztalatát, így ha nagyot csökkent is a bevételük, nem álltak teljesen a földbe. Az egykori piacvezetők közül a TomTom most autógyártókkal működik együtt és a mesterséges intelligenciával próbálja összekapcsolni a navigációt, így 2019-ig nyereséget tudott termelni, azóta pedig akkora mínuszai vannak csak, amiket kis jóindulattal lehet úgy magyarázni, hogy befektetés a jövőbe. A Garmin pedig ma már nem elsősorban a navigációban nyomul, hanem a sportkütyükkel, de abba is beépíti a helymeghatározó rendszereit – vagyis a tudás nem veszett el, csak átalakult.

A GPS-készülékek teljesen azóta sem tűntek el. Ma például a logisztikában előszeretettel használják ezt a technológiát arra, hogy nyomon kövessék a járműveket, a becslések szerint 3 milliárd dollár körüli az ilyen készülékek éves forgalma. Túrázóknak is fontos jótanács az, hogy vigyenek magukkal az erdőbe akár offline is használható térképet telefonra letöltve, akár GPS-készüléket, arra az esetre, ha mindentől távol eltévednének. És persze egészen érdekes alternatív felhasználási lehetőségei is vannak a technikának, amiről bárki meggyőződhet, ha a GPS for cars helyett véletlenül azt írja be a keresőbe, hogy GPS for cats.

Nyomkövető GPS kutyáknak

AFP / Mandel Ngan

A kvarc forradalma és átmentése

A másik nagy búcsúzónk, a kvarc ébresztőóra története közgazdaságtani tanmese is lehetne: a megjelenése és az eltűnése is tökéletesen bemutatja, mi történik egy iparágban azokkal, akik nem tudnak elég gyorsan reagálni a változásokra, és hogyan lehet mégis átmenteni a tudást. A kvarcválság egy létező közgazdaságtani fogalom: azt a jelenséget nevezzük így, amikor az 1970-1980-as években a svájci óraipar jelentős része a földbe állt, százával szűntek meg a cégek, mert ugyan ők kezdtek el komolyan dolgozni a kvarctechnológián, átengedték inkább a terepet a japán és német konkurenciának, amikor úgy gondolták, hogy úgysem lehet jobb minőségű egy ilyen óra, mint egy hagyományos. Tévedtek.

Persze a történet már addig is több szálon futott. A világ első digitális ébresztőóráját egy igencsak emlékezetes napon szabadalmaztatták, 1956. október 23-án. Közben pedig ment a munka, hogy megtalálják, mivel lehet egyszerre precízen és olcsón működtetni egy ilyen órát – azt, hogy a kvarc, amely elektromosság hatására másodpercenként 32 768-szor rezeg, és az időjárásra vagy a rázkódásra is ellenálló, tökéletes lehet a célra, a Bell Telephone Companynél már 1928-ban felfedezték, de még évtizedeknek kellett eltelnie, amíg a szekrény méretről és a gigászi költségről emberközelivé hozták le.

Amikor viszont beindult az olcsó, mégis elfogadható minőséget kínáló tömegtermelés, alig egy évtized alatt elsöpörte az addigi óraipar jelentős részét – akkori becslések szerint Svájcban az iparágban dolgozók kétharmada elvesztette egy időre az állását. Végül a hagyományos óraiparból azok a gyártók menekültek meg, amelyek rájöttek: ha már az olcsóságban nem tudnak versenyezni a kvarccal, a pontosságuk pedig nem annyival jobb, akkor át kell pozicionálniuk az óráikat a luxus kategóriába.

És azért nagyon tanulságos mindez, mert pár évtizeddel később szinte pontosan ugyanez történt a kvarcórák gyártóival. Persze használunk ma is kvarctechnológiával működő órákat, de közel sem annyit, mint az 1990-es években, az ébresztő funkciót pedig szinte teljesen átvették a telefonok. Azonban a gyártók rájöttek arra, hogy a luxus és a középszintűnél kicsit fentebbi árkategóriába is érdemes elmozdulniuk. Az 1980-as években aki igazán minőségi órával akarta megmutatni, hogy ő milyen gazdag, csakis analógot vehetett, mostanra viszont már a kvarcgyártók is betörtek erre a piacra is. A felsőbb árkategóriásokból és a sportórákból így aztán a régi nagy gyártók, mint a Casio, az Omega vagy a Seiko, évi 500 millió – 2 milliárd dollár bevételt el tudnak érni most is.

AFP / Nurphoto / Artur Widak

Ahol nem sikerült megtalálni, mi lehet az új irány

Főleg azzal összehasonlítva érdekes mindez, hogy szintén most került le a listáról a zsebszámológép. Ez is az 1970-es években futott fel – a legnagyobb gyártók pár év eltéréssel mutatták be a saját gépeiket –, és ugyan egy iskolai matekórán még sokáig megmaradtak, hiszen oda mégsem vihettek be laptopot, de aztán az okostelefonok ennek a funkcióit is átvették.

Itt azonban óriási a különbség: nem volt olyan nagy átmenekítés, mint a kvarcóráknál vagy a GPS-technológiánál – ahogy jött, úgy tűnt el, a gyártók nem tudtak mit kitalálni, hogy megtalálják a piaci rést: a tudományos használatra a számítógép jobb, az iskolaira a telefonban úgyis ott van ingyen a számológép. Így múlik el a világ dicsősége, ha nem reagálnak a változásokra.

Borítóképünk illusztráció! Fotó: AFP / Hans Lucas / Thibaut Durand