Miközben sorra gyűjti be a különböző díjakat Christopher Nolan lenyűgöző, az atombomba kifejlesztéséről szóló Oppenheimere (és mindenki meglepődne, ha ezt a sort nem koronázná meg hamarosan a film néhány Oscarral), a Netflixen megjelent Anthony Philipson történelmi doku-drámája, az Einstein és a bomba, ami az Oppenheimer egyfajta kiegészítésének is tekinthető. És a premier utáni napokban az egyik legnézettebb film a platformon.

A Nolan-filmben pár jelenetben tűnik fel mindössze a relativitáselmélet atyja, de a rendező ennek ellenére is tudta úgy pozícionálni, hogy így is kifejezetten fontos szerepe legyen a történetben. Ezt akár jelzésértékűnek is tekinthetjük a valóra is: bár közvetlenül nem vett részt Einstein az atombomba kifejlesztését célzó Manhattan-tervben (nem volt politikailag megbízható), de mind az elméleti munkái, mind a konkrét politikai szerepvállalása igencsak fontos szerepet játszott a pusztító fegyver kifejlesztésében. A most bemutatott – rengeteg izgalmas archív felvételt és játékfilmes jeleneteket (Aidan McArdle alakítja Einsteint) is használó - dokumentumfilmből többek között ez is pontosan kiderül.

 

Az alapdilemma szintén ugyanaz a két alkotásban: a tudósok ördögi felelőssége, akik eredetileg a béke megőrzése céljából állították elő a világ elpusztítására is alkalmas technológiát.

Ha tudtam volna, hogy a németeknek végül nem sikerül atombombát építeni, nem veszek részt Pandora szelencéjének kinyitásban

– mondta Einstein az élete végén, ezt a mondatot a dokumentumfilm felvezetőjében és a lezárásában is kiemeli a rendező.

Ez a megbánó mondat valóban Einsteintől származik, ugyanis úgy írták meg a forgatókönyvet, hogy abban minden egyes gondolatot, mondatot eredetileg vagy mondta vagy leírta a tudós. Ez egyébként igencsak hitelessé teszi a másfél órás filmet, annak ellenére is, hogy a dramatizált jeleneteknél nem túl életszerűek a pontos Einstein-idézeteket tartalmazó párbeszédek.

 

A filmben ugrálunk az időben a 19. század végétől, Einstein gyerekkorától 1955-ig, a tudós haláláig, de a fókuszba egyértelműen a nácik hatalomra jutását (rengeteg izgalmas, néha brutális archív felvétellel), és persze ezzel párhuzamosan ennek hatását állítja Einstein életére, gondolkodására és tetteire Philipson.

Végigkövethetjük azt a súlyos dilemmát például, hogy a pacifista tudós – miután a hitleráj miatt saját élete is veszélybe kerül és el kell menekülnie Németországból, valamint, hogy korán felismeri azt a veszélyt, amit Hitler jelent az egész világnak – kénytelen elismerni, hogy bár gyűlöli a háborút, és mindenféle hadsereget, de meggyőződése, „hogy a szerveződő haderőre csak haderő szervezés lehet hatékony válasz”.

Nem mondhatni, hogy világossá válik a filmnézőnek, hogy lesz a legendás E=mc2 képletből atombomba, de kifejezetten szemléletesek azok a tudománymagyarázó részek, amik megpróbálják a relativitáselmélet lényegét lefordítani a hétköznapi halandók számára is. Hol Einstein fiatalkori fantáziálásával arról, mi lenne, ha olyan gyorsan futna, mint a fény (akkor számára az megállna?), hol azzal, hogy másképp érzékeli egy álló megfigyelő a két toronyból érkező sugarakat, mint egy mozgó. És van még ennél is leegyszerűsítőbb magyarázata, amit – ahogy mondja –, buta újságírói kérdésre adott: egy óra egy csinos lánnyal egy padon mindössze egy percnek tűnik, de ha egy percre bedugjuk a kezünket a tűzbe, az egy órának. Na, ez a relativitás. Mondjuk, azt, hogy ez az elmélet alapozza meg később az atombomba gyártását, azt továbbra is minden nem fizikus néző el kell, hogy higgye a tudósoknak.

 

A nácik által kitűzött vérdíj először Angliáig, majd egy szerencsétlen riport miatt (amelynek fotóin felismerhető, hol is bújt meg a tudós, így veszélybe kerül) Amerikáig kergeti Einsteint. De mielőtt végleg elhajózna, még 1933. október 3-án a Royal Albert Hallban tízezer ember előtt nagy hatású beszédet tart.

„Hogyan menthetnénk meg az emberiség kulturális örökségét, hogyan óvhatjuk meg a vésztől Európát és népeit?” - teszi fel a kérdést, miközben az eredeti felvételeket láthatjuk összevágva a nácik tombolását mutató archív felvételekkel, illetve azokkal a dramatikus jelenetekkel, ahogy a norfolki kis házban és környékén készül a beszédre.

Ebben azért adott némi reményt is a hallgatóságának, amikor kijelentette,

mindig a vészkorszak, a felfordulás az, ami rákényszeríti a nemzeteket, hogy haladó lépéseket tegyenek. Csak reménykedhetünk, hogy a jelen krízis egy jobb világhoz vezet el.

Amerikában életfogytig kinevezik a Princetonban gyakorlatilag ekkor, neki alapított Institute for Advanced Study tanszékvezetőjének, ahol nyugodtan élhet, alkothat (szégyelli is, hogy miközben ő ilyen helyen él, a világon a legtöbb ember küszködik). Itt éri a hír 1939-ben, hogy a német tudósok már hatalmas lépésekkel közelítenek az atombomba kifejlesztéséhez.

 

Mivel ezt végzetes fordulópontnak tekintette volna a történelemre, levelet ír Roosevelt elnöknek, amiben szorgalmazza az amerikai kutatások felgyorsítását. (A dokumentumfilm, bár bemutatja az eredeti gépelt levél egyes részleteit, azt nagyvonalúan elhallgatja, de mi azért együk hozzá, hogy a levél nagy részét Szilárd Leó, Teller Ede és Wigner Jenő fogalmazta meg. Einstein inkább a tekintélyével adott súlyt a leírtaknak.) Ez sokak szerint hozzájárult ahhoz, hogy az elnök beindítsa a Manhattan-tervet, amelynek eredményeképp – mint ahogy azt megint csak az Oppenheimerben láthattuk részletesen – elsőként Amerikának sikerült atombombát gyártani. Amit aztán be is vetettek Japánban, soha nem látott pusztítást és civilek tízezreinek a halálát okozva. Erről is hosszasan láthatjuk az ismert és kevésbé ismert archív felvételeket.

Bár a következő elnök, Truman a legnagyobb sikernek nevezte a szervezett tudomány történetében a bombát, egyre többen erősen vitatták, hogy szükség volt-e azt élesen bevetni. Pláne, hogy addigra már az is kiderült, a német tudósok lyukra futottak, esélyük sem volt kifejleszteni a bombát.

A legtöbb tudós – így Einstein – számára óriási, a haláláig tartó lelkiismeretfurdalást okozott a szerepe az atomkorszak elindításában, amit az őrületig fokozott, hogy 1945-re már nem is lehetett tudni, vajon a nácik vagy a kommunisták a nagyobb ellensége az USA-nak és szövetségeseinek.

A dokumentumfilmben azt látjuk, hogy Einstein egy japán újságírónak magyarázkodik élete végén Princetonban hebegve-megtörve (a valóságban levélben kereste meg a az újságíró a tudóst) arról, hogy nem tekinti magát az alkalmazott atomenergia atyjának, ő csupán közvetve járult hozzá az atombomba kifejlesztéséhez, amikor 1905-ben kimutatta, milyen kapcsolatban áll a tömeg és az energia. Az atomenergiát csak elméleti lehetőségnek tartotta akkor.

„Életem egyetlen óriási hibája, hogy elküldtem azt a levelet Roosevelt elnöknek” – mondja megtörten Einstein az elképzelt jelenteben a japánnak, és hozzáteszi a cikk elején is idézett, Pandora szelencéjét emlegető magyarázkodását.

„Kedves utókor! Ha nem váltál igazságosabbá, békésebbé és nem lettél értelmesebb, mint mi vagyunk, avagy voltunk, hát akkor az ördög vigyen el” – üzeni a film végén Einstein.