Két zsidó besétál a bokszedzésre – ez nem vicc, hanem egy nagyszerű film
Apákról és fiúkról szól, de szólhatna bármilyen egymással haragban lévő emberekről a Lefkovicsék gyászolnak című magyar film, amely szívmelengetően és meghatóan beszél a megbékélésről, aminél talán nincs is ma fontosabb téma. Kritika.
Tök mindegy, hogy zsidók vagy nem zsidók.
A Lefkovicsék gyászolnak az élet legfontosabb dolgai közül szól néhányról. Olyan dolgokról, amelyekkel jó eséllyel mindenki találkozik, bár sokan nem ismerik fel, hogy épp az élet egy fontos része előtt állnak, és egyszerűen csak elrontják, mint a legtöbb ember. Nekik még segíteni is tud ez a film. A többieket pedig meghatja, megindítja, ráismerést adhat vagy csak némi szépséget. Hogy így is lehet.
Többet nem is kéne írni erről a filmről – hát, nem elég ennyi?
Legfeljebb még, na jó, annyit, hogy amúgy miről is van szó. Bár nem igazán gyakori filmes eszköz, hogy az egyik főhősnek tűnő karakter néhány perc után mégis inkább meghal, mintsem hogy főhős legyen, a cím ismeretében azért ez nem nevezhető túl nagy meglepetésnek. Bár igaznak sem teljesen, mert Lefkovics Tamás felesége, Zsuzsa tulajdonképpen halála után is főhős marad: miatta gyűlik össze újra a család megülni a gyászhetet, nyolc év után először.
Ennyi ideje nem beszélt a fiával a bokszedző apuka, Tamás (Bezerédi Zoltán), mert a fia egyszer csak elhagyta a házat, sőt az országot is, Izraelbe költözött, és nem követve vallástalan szülei felfogását, „bezsidult” és ortodox vallásosként él, talán egy kibucban. De az egyhetes gyászidőszak, a süve miatt a fiú, Iván (Szabó Kimmel Tamás) ha kell, ha nem, hazajön, mert a gyászt el kell ülni és kész. És jön vele az unoka is, aki épp úgy viselkedik a még csak monitoron keresztül, de akkor se sokszor látott nagypapával, mint egy idegennel, a nagypapa pedig tényleg idegennek is érezné magát a saját házában a sok vallásos gyászoló között, ha nem azon igyekezne inkább minden erejével, hogy azok érezzék magukat idegennek az ő házában, de lehetőleg még a saját fia is.
Ennyi alapján a Lefkovicsék gyászolnak lehetne akár kicsit fárasztó vígjáték is arról, hogyan kényszerül egy fedél alá két egészen más jellemű és egyébként is haragban lévő ember, de erről szó sincs – bár ha megszámoljuk az elhangzó viccek és poénok számát, ez alapján kétségkívül vígjáték lenne a műfaj. Mégsem ez marad meg belőle,
a poénok csak az ízesítést adják a tényleges hatóanyag mellé:
ez a film sokkal inkább arról szól, hogyan érhető el a másik, amikor úgy tűnik, végtelen a távolság felé. Hogy milyen lépésekkel lehet mégis leküzdeni ezt a távolságot.
Breier Ádám rendező – aki Csaba Bálinttal közösen írta a forgatókönyvet – lassan kibomló, gyönyörű és okos jelképekkel beszél arról, mit jelent megtanulni hátrébb tolni a saját egónkat, sérelmeinket, a saját igazságunkba vetett mély hitet annak érdekében, hogy ne takarja ki azt, aki előttünk áll. Ez így leírva nem hangzik olyan bonyolultan, pedig nagyon is az, nagyon is kevesen vannak, akik képesek rá – és épp ezt mutatja meg a film, hogy mennyire nehéz így tenni, miközben mennyire nem vezet sehová, ha maradunk a haragon alapuló kommunikációnál.
De a Lefkovicsék gyászolnakban az a legjobb, hogy nyoma sincs benne ilyesfajta bölcselkedésnek, amit a filmkritikus utólag megenged magának. Mert bár a valóban nagyon okos forgatókönyv ezer részét lehet elemezni, de nem szükséges: akkor is tökéletesen megáll, ha akár fel se tűnik, milyen finomságai vannak. Csak egy-két példát említve: hogy az ökölvívás, az egymás püfölésére szolgáló, eleve semmiféle szeretetre nem utaló sport lesz az az eszköz, amivel végül mégis a szeretetteli kapcsolat felé tud lépni apa és fia. Hogy hogyan és miért lesz a gyerek az, aki végül metaforikusan és szó szerint is apja és nagyapja kezébe adja a megoldást. (Ez, az „árnyékbokszolós” jelenet a végén a magyar film elmúlt éveinek egyik legszebbje, méltó párja a Hat hét című, zseniális filmből a baba megnyugtatását bemutató jelenetnek.)
Szültem egy gyereket, de nem én fogom felnevelni
Mindenképpen érdemes megnézni a moziban a Hat hét című, csodálatosan szép, megrázó és mélyreható magyar filmet az örökbeadásról - és annál sokkal többről. Kritika.
Hogy hogyan lesz egy elszúrt, sok hibával elcsúfított szekrény összerakása, kijavítása az egész kapcsolat szimbóluma, és hogyan is kötődik ez a szekrény a halott nagymamához. Hogy hogyan veszi fel végül a nagyapa a fia, és hogyan a felnőtt fiú a saját apja addig elvetett szokásait, előtte pedig, hogy mennyire nem veszi észre a két férfi, hogy tulajdonképpen pontosan ugyanazt csinálják, csak egészen máshogy.
Mindez persze a film ismerete nélkül nehezen érthető, spoiler nélkül azonban jobban nem kifejthető, de a lényeg, hogy a Lefkovicsék gyászolnak mindvégig remekül működik mindkét síkon: a sztori, a mondatok, a történések önmagukban is tökéletesen érzékelhetővé teszik, mi a tét, ehhez csak hozzáad, ha az ilyen részleteket, a jól felépített szimbólumrendszert is nézzük. És hogy itt az egymástól eltávolodás speciel abban jelenik meg, hogy az egyik férfi ortodox zsidó, a másik meg vallástalan, nem több, mint jelkép, az egymással szinte ellenérdekelt felek jelképe, felcserélhető lenne bármivel, lásd a klasszikus királydrámáktól napjaink filmjeiig bármit – a film élvezetének semmi köze ahhoz, hogy a nézőt érdekli-e a zsidóság, vagy van-e bármi előzetes ismerete a vallásról. (Ez is Breier jó trükkje: a nagypapa gój barátja rákérdez mindenre, amire a zsidó szokásokban járatlan néző rákérdezne, így szájbarágás nélkül letudható a lexikális rész.)
Nem egy zsidó és egy kevésbé zsidó, hanem egyszerűen két, a világról egészen mást gondoló, egészen máshogy élő ember feszül egymásnak, és enged végül.
Bármelyikünk lehetne a helyükben – csak mi talán nem tudnánk ilyen szépen rendezni a problémákat.
A Lefkovicsék gyászolnak ráadásul, ha egyes elemeiben nem is feltétlenül tartózkodik az ártalmatlan és szép, de tényleg sokat használt jelképektől (például hogy a halott nagymama jelenlétének távolodását az utolsó üveg általa főzött lekvár fogyása jelképezi), alapvetően elkerüli a filmekben megszokott konfliktusforrásokat. Szép, hogy mennyire szereti egymást a film elején Tamás és felesége (Máhr Ági), Breier tartózkodik minden ócska „öregecskedő feleség”-jellegű poéntól. De nagyszerű a filmben a bokszedző Tamás legígéretesebb tanítványa, a cigány Ferike (Váradi Roland) figurája is, akiből megint csak hiányzik minden sztereotípia, nemcsak a származásával, de még azzal kapcsolatban is, hogy ő lenne az „egyszerű” figura a filmben: Breier sokkal inkább Tamás „fia helyett fiaként” használja ezt a karaktert, megmutatva, előrevetítve, hogy Tamás nem szeretni képtelen, rossz jellemű ember, csak tényleg nem tudja elfogadni fia döntéseit, miközben Ferike mellett folyamatosan fejlődik is apai szerepben. Váradi pedig korántsem egyszerű, sokkal inkább romlatlan, tiszta szívű fiút játszik tehetségesen.
Színészileg ez ugyanakkor elsősorban Szabó Kimmel Tamás filmje: ő élete talán legjobb alakítását hozza itt. Minimális eszközökkel képes megmutatni Iván folyamatos vívódását és a feszültséget a viselkedése és a bensője között: szigorú, feladatait tudatosan és eltéríthetetlenül megvalósító férfinek próbál tűnni, de talán nincs jelenet, amelyben akár csak egy apró grimasza ne mutatná meg, valójában mennyire közel is áll ahhoz, hogy apjának mégis sikerüljön eltérítenie őt mindentől, amit eltervezett. És ezek a grimaszok, apró mozdulatok önmagukban is emlékezetesek, főleg, ahogy folyton az épp a kisfiú fejéhez „méretezett” kezével forgatja a rakoncátlanul ide-oda forgolódó gyereket ima közben, egyszerre gyengéden és mégis szigorúan. Szabó Kimmel az első pillanattól kezdve úgy játszik, hogy egy pillanatig se legyen meglepő, amikor mégis kitör belőle az, ami addig is ott fortyogott benne.
Az ő apja, a nagypapa szerepében Bezerédi Zoltán többet épít a fanyar humorra, épp ezért néhány mondatát kevésbé hangsúlyozza hitelesen, mint inkább parodisztikusan, ugyanakkor ez mindig eltörpül az érzelmek megéléséhez képest: hasonlóan Szabó Kimmelhez, ő is mást közvetít kifelé, mint ami belül zajlik, azonban Bezerédi apafigurája korántsem tudja olyan jól és fegyelmezetten elrejteni a valós érzéseit, ahogy a düh is több benne. Bezerédi alakításában épp ezért az a legszebb, amikor minden dühöt és megjátszott, megjátszani akart érzelmet félretesz, és egyszerűen csak csendesen, szívből szól a fiához.
Apa és fia eltávolodtak egymástól, végül a kényszer miatt mégis sikerül félretenniük a régi haragot. Így leírva nincs ebben a sztoriban semmi egetrengető, semmi szokatlan. A Lefkovicsék gyászolnak azt mutatja meg, hogy nincs is szükség ilyesmire egy jó filmhez. Épp elég szép tud lenni, ha csak finoman mutat egy utat, hogy így is lehet. Nem is kell ennél több.
Interjúnk a film rendezőjével itt olvasható:
„Meg kell élni a fájdalmat, de rövid az élet ahhoz, hogy nagyon sokáig benne maradjunk"
Az „agyamra megy, de imádom" - típusú család viszonyokat próbálja bemutatni Breier Ádám első, különleges hangulatú, sírós-nevetős nagyjátékfilmje. Miért nem pusztán zsidó film a Lefkovicsék gyászolnak? Miért tömte magát egy időben pizzával Szabó Kimmel Tamás? Mit lehet tanulni egy kubai filmes egyetemen? Interjú.
