Nehéz elképzelni, hogy a Dűne második részénél látványosabb film érkezzen idén a mozikba
A hosszú várakozás után végre bemutatott Dűne: Második részt minden filmrajongónak érdemes megnéznie, még azoknak is, akiket egyáltalán nem érdekel a Dűne. Minden egyes képkockát hosszan lehetne elemezni, és még akkor is nehéz lenne hibát találni benne. Nem érdemes megvárni, amíg majd felkerül a netre; az ilyen filmek miatt vannak még nyitva a mozik.
Tulajdonképpen kit érdekel, hogy Paul Atreidesnek sikerül-e homokféregháton közlekednie?
Úgy értem, persze nagyon is van jelentősége a jelenetnek a Dűne univerzumán belül (ez egyfajta jelképe annak, hogy végleg befogadja-e a főhőst a választott közössége), de akkor is, ez a jelenet mégsem olyan, mint egy fontos szereplő halála, egy szerelem beteljesülése, a végső cél elérése vagy valami más hasonló, amikre a katartikus jelzőt szokták használni. Ez csak egy homokféreg, aminek meg kell tudni ülni (állni) a hátát.
És mégis: Denis Villeneuve rendezésében ez a körömpiszoknyi jelenet is katartikus.
Mert Villeneuve a Dűne: Második részben (újra) bizonyítja: őt finoman szólva sem csak a sztori érdekli egy filmben, finoman szólva sem csak a cselekmény lebonyolítása érdekli egy jelenetben. A Dűne 2 minden egyes jelenete precízen, az utolsó apróságig kidolgozott, végtelenül hatásos, több érzékszervet egyszerre támadó kompozíció. A filmes hatáskeltés, vizuális megvalósítás, hangkulissza, az operatőri munka és a vizuális trükkök magasiskolája. Igazi, nagy moziélmény – szinte már függetlenül attól is, hogy egyáltalán miről is szól a film. Mondanám, hogy lenémítva is ugyanennyire hátborzongató élmény lenne; ez csak azért nem lenne igaz, mert a hangok is hihetetlenül fontosak az összképhez.
Az emlegetett homokféreghajtós jelenetben például szinte semmi nem történik: Paul Atreides (a sztoriban ekkor már új, fremen nevén Muad’Dib) ráugrik egy féreg hátára, igyekszik megfelelő helyre dobni „csáklyáját”, majd amikor ez sikerült, végül fel is tud állni a száguldás közben – ennyi. És mégis: minden egyes, a féreg mozgása közben felverődő homokszem, a kameraállások változása, Hans Zimmer kiváló zenéjének ritmusa, üteme, hangereje, zaklatottsága vagy kisimulása, a hangeffektek erőssége és sűrűsödése, majd hirtelen beolvadása a zenébe, a színek, a homokból összeálló porfelhő okozta szürkeség kontrasztja a napfény melegségével – a tompáé az élessel –, a vészjósló közeli képek és a diadalmas vagy épp máshogyan vészjósló totálok váltakozása olyan hihetetlenül hatásos, hogy lehetetlen nem a moziszékbe szögezve, elakadó levegővel végignézni, és még az is nehezen elkerülhető, hogy az érzelmi hatás is megérkezzen a végén. Még akkor sem, ha amúgy olyan különösebben nem is érdekel, sikerül-e Paul Atreidesnek meglovagolnia a homokférget.
És talán ez a legnagyobb és legpozitívabb különbség a Dűne első részéhez képest: hogy
a második rész már képes beszippantani, magával ragadni azt is, aki nem eleve Frank Herbert univerzumának rajongójaként ül be a moziba.
Persze Villeneuve-nek – aki Jon Spaihttel együtt írta a forgatókönyvet – könnyebb dolga is volt most, hiszen mostanra már minden karakternek megvan az előtörténete, pontosan tudhatjuk, ki mivel küzd, mi elől és miért menekül, mik a céljai, veszteségei és lehetőségei, míg az első részben épp az volt a probléma, hogy szinte teljességgel hiányzott a bevezetés, és a nem rajongók nem is kaptak semmi fogódzót, miért is kell annyira aggódni az egyik szereplőért, és miért is kellene akkora sokkot éreznünk, ha valami rossz történik azzal a fickóval, akiről még az ég adta világon semmit nem tudunk. És hát persze az se árt a folytatásnak, hogy a második rész épp ott kezdődik, ahol a sztori felpörög – az első meg épp ott ért véget. (Azt ugyanakkor nem árt tudnia annak a nézőnek, aki nem ismeri a sztorit, hogy a második rész vége a legkevésbé sem hozza el a sztori lezárását, sőt olyan dupla cliffhangerrel ér véget, hogy csak remélni lehet, a hollywoodi pénzemberek gondolkodás nélkül Villeneuve orra alá fogják tolni a már belengetett, A Dűne messiása című regényen alapuló harmadik rész költségvetését.)
Ráadásul a második rész már témáiban is jóval összetettebb az elsőnél, aminek talán épp azért hiányzott a bevezetése, mert az egész film maga volt a bevezetés. Ebben a részben Paul Atreides folyamatosan küzd saját messiás mivoltának gondolata – és ezzel az ezt leghangosabban hirdető édesanyja – ellen, dolgozik saját identitása megtalálásán a fremenek között és szerelme, Chani oldalán, később aztán a politika terepén is, miközben háború készül az Atreides-házat kiirtó és a bolygó fővárosát elfoglaló Harkonnenek ellen, és viszályok dúlnak a házon belül is. De a film ezúttal már a Dűne-univerzum politikájába is betekintést enged, így a 2 óra 46 perces játékidő még csak hosszúnak sem tűnik. Sőt, sokszor inkább az a probléma, hogy ha már Villeneuve a két filmmel lehetőséget kapott az ennyire részletes világépítésre, ehhez képest bizonyos részeket feltűnően kivágtak belőle. (Egy példa: eleinte úgy tűnik, Muad’Dib fontos feladata lesz a fremenek közé való beilleszkedés érdekében, hogy átvágjon egy homoktavon, de ezt a jelenetet lényegében be sem fejezik, nemhogy nem lesz komoly jelentősége. Mégis úgy tűnik, azért leforgatták a hiányzó részeket is, aztán utólag kellett kidobni.)
A sztorira is igaz, hogy a jelenetek korántsem csak a cselekményük miatt izgalmasak, de Villeneuve mintha tényleg azokra is gondolna, akik lenémítva nézik a filmet: nincs olyan jelenet a Dűne: Második részben, ami ne lenne vizuálisan is izgalmas, hol csak úgy „átlagosan”, hol viszont olyan lenyűgözően, mint a Harkonnenek bolygóján, a Giedi Prime-on játszódó rész. Ennek a bolygónak ugyanis fekete nap ragyog az egén, így a kültéren játszódó események a fekete-fehérnek valami egészen lélegzetelállító, képzőművészetileg is rettentő izgalmas verziójában jelennek meg, brutális kontrasztokkal, már-már szürreálissá téve ezeket a jeleneteket.
Ettől olyan nagy élmény a film: hogy végig több szinten képes hatni, és mindegyiken egyformán erősen.
Miközben azért persze épp elég izgalmasak magukban is a témafelvetések, egyszerűen abban az értelemben, ahogyan mondjuk a Trónok harca politikai harcai és kalandfilmes vonulata is izgalmas volt: a film talán legfőbb kérdése az, vajon a messiásvárás egyenlő-e azzal, hogy egy nép önként hajt térdet egy diktátor előtt. (Ezzel egyébként még némi 2024-ben is abszolút aktuális üzenetet is bele lehet látni a hatvanéves regényen alapuló filmbe.) Mit tesz az emberrel, ha elhiszi, hogy ő maga a messiás, mit tesz a néppel, ha elhiszik, hogy a vezetőjük messiás, mit tesz akár az egész világgal, ha valaki saját magát messiásnak tartva akar uralkodni? (Ez sem olyan metafora, amire ne találnánk elég feloldást a világtörténelemből.)
Azt a fentiek után talán már mondani se kell, hogy nincs semmi olyan a filmben, amelyről ne azt éreznénk, Villeneuve megtalálta a megfelelő megoldást valamelyik táj, lény, tárgy, jármű, épület, barlang, eszköz vagy bármi más megjelenítésében, legyen szó apró részletről vagy ezerszereplős nagyjelenetről, közelharcról, párbajról vagy nagy csatáról, homokféreg-ivadékról, homokviharról, palotabelsőről, akármiről. És rendszertelen időközönként akad valami, amitől a néző libabőrös lesz, például a homokban tökéletesen láthatatlanul megbújó fremen harcosok hirtelen előbukkanása a föld alól vagy a messiásváró tömeg viselkedésének változása egy barlangban.
És még mintha az alakítások is erősebbek, koncentráltabbak lennének az első részhez képest, bár valószínűleg annyiról van szó, hogy nagyobb kihívásoknak kellett megfelelniük a színészeknek. A főszereplő Timothée Chalamet ha nem is végig, de akkor lesz igazán lenyűgöző, amikor szinte egyik pillanatról a másikra átalakul a hozzáállása, és hirtelen megmutatja, tulajdonképpen azért játszott addig halk szavú, tépelődő, megfontolt karaktert, hogy ettől a pillanattól az ellenkezőjét játszhassa el. A szerelmét, Chanit játszó Zendaya nem látványos jelenetekben, sokkal inkább művészfilmekre jellemző rezdülésekben alakít nagyot, így az ő legfontosabb „mondatai” el sem hangzanak: a színész mindössze a szemével, az arckifejezéseivel mond el hosszú monológokat. Javier Bardem a komikusi élt sem mellőzve, de komolyan vehetően mutat fel egy remek vallási fanatikuskarikatúrát, a pszichopata gyilkos Harkonnen bárót játszó Austin Butler pedig sokat bíz a filmbeli extrém megjelenésére – ami tényleg sokat ad hozzá a szerephez –, de azért szemének villanásaival, villámgyors mozdulataival, szélsőségesen kontrollált mimikájával is emlékezetes tud lenni. Villeneuve arra is figyel, hogy – ahogyan általában a látványvilággal is – minden egyes kicsit is fontosabb szereplő vizuálisan is egyedi világot képviseljen, legyen szó a színészválasztástól kezdve a jelmezeken, rendkívül összetett és sokatmondó kiegészítőkön át akár az arcfestésig bármiről.
Denis Villeneuve – teljesen jogosan – felháborodott az első rész bemutatásakor, még a világjárvány alatt, ugyanis a stúdió a megkérdezése nélkül úgy döntött, jobb lesz a filmpremierrel egyszerre streamingre is feltenni a Dűnét. És mintha nemcsak felháborodásról, de dacról is szó lett volna: ezúttal aztán végképp olyan filmet rendezett, amely a mozi diadalát hirdeti minden más formátummal szemben. A Dűne: Második rész lélegzetelállító, nagybetűs moziélmény, amelynél jobb szemléltetőeszközt nehéz is lenne találni arra, mennyit is számíthat a nagyvászon és a méregdrága hangrendszer a moziban ahhoz képest, ahogyan otthon tudunk filmezni. Ezt a filmet minden mozirajongónak érdemes megnéznie, még akkor is, ha egyáltalán nem érdekli a Dűne univerzuma. Dugja be a fülét – még úgy is kivételes élményt fog kapni.
Kritikánk a Dűne első részéről ide kattintva olvasható:
Ötvenhat év után kapott méltó feldolgozást a Dűne
A Dűne új, mozis verziója nem kaphat annál nagyobb dicséretet, mint hogy olyan lett, amilyen az alapjául szolgáló könyvsorozat első része. Hangulatában, felépítésében, mindenben. Kritikánk.
