Régen a kommunizmus kényszerítette ránk, hogy legyünk egyformák, most meg a biznisz – Frenk-interjú és lemezpremier
Kilövés címmel új nagylemezt jelentet meg Frenk, akit annak idején a Hiperkarma dobosaként ismerhettünk meg, ám most már hosszú ideje szólóelőadó – miközben láthatjuk többek közt a Budapest Bárban is. Az új nagylemezt megjelenés előtt csak itt, a hvg.hu-n lehet meghallgatni. De előbb olvassa el a vele készült interjút.
hvg.hu: Legújabb, immár nyolcadik szólólemezed egyik visszatérő témája a nagyvárosi elidegenedés. Konkrétan az egyik dalban az szerepel, hogy „sír egy robot az utcasarkon”. Ez mit jelent?
Frenk: Úgy érzem, egyre jobban elgépiesedik az ember. Lassan már belül is gépek leszünk, ugyanakkor azért vannak még emberi érzéseink is. Ezek a mély emberi érzések keverednek a gépies érzésekkel. Ebből a keveredéséből jön ki az, hogy sír a robot.
hvg.hu: A másik ilyen visszatérő téma az uniformizálódó élet, az egyformaság, ami mindig is egy vezérfonal volt a dalaidban.
F.: Már a legelső lemezemen is ezzel foglalkoztam. Azt gondoltam akkor és most is, hogy az elidegenedés és a magány olyan szintű betegség lett a mai társadalmunkban, ami ellen már nem is hiszem, hogy lehet valami gyógyírt találni. Gyerekkoromban is azt éreztem, hogy idegen vagyok, vagy legalábbis el vagyok idegenedve mindenkitől. Aztán kamaszkoromban és később is ezt éreztem. Most is ezt érzem: idegen vagyok, és senki nem ért meg. Persze, ahogy a kultúra és a társadalom változik, az egyformaság is változik. A kommunizmusban egy kívülről ránk erőltetett politikai rendszer próbálta ránk kényszeríteni, hogy legyünk egyformák, most pedig a biznisz.
hvg.hu: Mik ezek az elvárások ma, mit kényszerít ránk a biznisz?
F.: Zenében például ez elég egyértelmű: legyen minél butább a produkció. Legyen minél egyszerűbb a dal, ne kelljen gondolkodni rajta, egyből be lehessen fogadni, ne kelljen az agyunkat használni, lehetőleg ne kelljen hozzá műveltség, és ne kelljen hozzá különösebben mély érzelem sem. De ez egyébként nemcsak a zenére, hanem minden termékre igaz.
hvg.hu: „A mondanivaló megkopott, unom az egyre sz*rabb hiphopot” – énekled az egyik új számban. Itt akkor erre gondoltál?
F.: Ez a kiritika nem az egész hiphopra mint műfajra vonatkozik, hiszen mind a mai napig születnek jó zenék ebben a stílusban. Igaz, sokkal több a sz*r. De a popkultúránkat olyan szinten átszőtte a hiphop, ami már beteges. Gyakorlatilag minden egyes zenében van már egy olyan csávó, aki elkezd szövegelni, általában borzalmasan buta dolgokat. Vannak azért jók is, most jött ki például a Pogány Induló albuma, az a legjobb dolog, amit mostanában hallottam.
hvg.hu: Az utóbbi időben a szemünk előtt alakul át a magyar popzene fősodra, sorra tűnnek fel fiatal előadók (majdnem mindnek ráadásul köze van a hiphophoz), akik nagyon gyorsan megtöltik az arénákat vagy épp a Puskás Stadiont. Mit gondolsz erről a jelenségről?
F. : Szerintem ez is azért van, mert a hiphopot túltolják. Túlságosan is beépült már kultúrába, és leuralt mindent. Aminek az lesz a következménye, hogy egy idő után nem fog mindent leuralni, és visszaszorul a rétegzene szintjére. Egyszer nagyon fent van valami, egyszer meg nagyon lent. Lehet, hogy legközelebb, mondjuk, a metál lesz fent. Soha nem tudhatjuk.
hvg.hu: Korábban soha nem volt ilyen, ma viszont kifejezetten általános, hogy 1-2 év alatt nőnek fel előadók annyira, hogy tömegek fújják a dalaikat, milliós letöltésük van a különböző platformokon, megtöltik a legnagyobb koncerthelyeket. Ez a valóságos zeneipari forradalom csak egy műfaj felpörgése miatt lenne? Ráadásul van azért idesorolható hagyományos rockzenekar is, a Carson Coma.
F.: Nyilván nem csak a hiphop divat miatt alakult ez így. Nagyon fontos a digitális technológia szerepe is ebben, ami miatt például a rádióknak szinte lenullázódott a fontosságuk.
hvg.hu: Korábban épp a rádió miatt volt minden egyforma, hiszen rádióbarát slágereket „kellett” írni. Ma már viszont nem számít a rádió, ez az akadály elhárult a sokszínű zenék, stílusok megjelenése elől.
F. : A tömegkultúra már annyira átvette azt, hogy mindennek egyvalamiről kell szólnia, különben nem eladható a produkció, hogy ettől, úgy tűnik, nem szabadulunk. Sőt, most itt vannak az algoritmusok, amelyek még ügyelnek is erre. Azt, hogy kik vannak az algoritmusok mögött, és mi alapján működtetik a rendszereket, nem tudjuk.
hvg.hu: Eléggé meglepő, hogy ezúttal egy csomó 80-as évekre emlékeztető, retró szintetizátor uralja a lemez hangzását. Ez eddig nem volt jellemző a lemezeidre.
F. : Mondhatjuk azt is, ez egy szinti-pop lemez. De mindenképp igaz, hogy a 80-as években gyökerező valami. Mondjuk, van rajta egy drum & bass-szám is, de még annak a hangszerelése is arra az időszakra hajaz. A zenei váltás oka egyszerűen annyi, hogy meguntam magam. Szerintem egy alkotó ember számára fontos, hogy folyamatosan unja meg magát. Attól kezdve, hogy mindig ugyanazt csinálja, és nincs benne önkritika, ami alapján változtatni tud, unalmassá válik. Én mindig abból indulok ki, hogy nekem legyen érdekes, amit csinálok. És ez már nem volt érdekes. Egyébként is, már évek óta bennem volt, hogy kéne csinálni egy olyan lemezt, amiben nincsenek élő hangszerek, csak szintetizátorok, gépdobok, groove-ok, loopok stb. És ebben nagy segítségemre volt Tóth András DJ-zongorista, aki a lemez társproducere. Amúgy meg már félig meg van írva a kilencedik lemezem is.
hvg.hu: Ezt a fajta csapongást vagy meg-megújulást nem nagyon támogatja az a fajta popzene, amiről az előbb beszéltünk. Nem lenne egyszerűbb, sikeresebb, ha valaki megtalálja a maga stílusát, és onnantól azt nyomja?
F.: Nem tudnék tükörbe nézni, hogyha ezt nem sz*rnám le. Lehet, van olyan, hogy találkozik a „korszellem” zenei ízlése azzal, amit én csinálok. De ez véletlen, és nem is nagyon érdekel. Én mindig azt csinálom, ami nekem jó, amit jónak gondolok, és az én ízlésemnek és a zenei hozzáállásomnak megfelel.
hvg.hu: Számos kulturális előkép eszünkbe juthat rólad, ám van a lemez közepén két dal – a Síró robot és a Táncolok veled –, ami egészen különös, olyan, mintha Korda György és David Bowie találkozása lenne. Az artisztikus pop találkozik ezekben a dalokban a táncdalénekesi zsánerrel.
F.: Ahogy a Budapest Bárnak is ez a lényege. Lubickolok abban a világban, a 20-as, 30-as évek kávéházi zenéjében, a Frank Sinatrá-s hangulatban. Utóbbit rongyosra hallgattam tinédzserkoromban. Ezek beépültek a saját előadásmódomba is.
hvg.hu: A Budapest Bár ennyi év után is tud inspiráló lenni? És van egyébként más ilyen alkalmi projekted is, például a Tom Waits-dalokat játszó Braindogs.
F.: Abszolút. Ha van valami új, amit össze akarunk hozni a Bárral, akkor jön az újabb lendület. És jó a társaság nagyon. Ha mindenki ott van, akkor megy az őrület, sokszor sírunk a röhögéstől. Braindogs-koncertből most csak egy lesz, a Kobuci-kertben – ott a dobolást már nagyon nehezen bírom fizikailag, sajna szétment a könyököm. És közben csináljuk a Wake Up 1230-at, ez egy punk-rock zenekar, ahol én írom a zenét, Baksa a szövegeket (itt Baksa-Soós Attila a frontember, a 30Y-os Beck Zaza dobol, az ex-supernemes Papp Szabi basszusgitározik, Frenk a gitáros – a szerk.), most volt egy fellépésünk.
hvg.hu: Van egy pár dolog a lemezen, ami a régebbi, intenzívebb éjszakai életedet idézi. „Drogtérítő ráncos komikus”, énekled például az egyik dalban, de feldolgoztad egy korábbi számodat, a Pokolpornót is. Most azonban már másképp élsz. Nem hiányzik a korábbi mozgalmasság a dalszerzési inspirációhoz? Főleg, ha ez annak idején ilyen fontos témád volt.
F. : Ebben is meguntam magam. Ez az életforma egy ideig inspirációt jelentett, de már az előző lemezem sem erről szólt. Inspirációnak ott vannak a könyvek. Meg a lírai én. Bemegyek egy könyvesboltba, elolvasok egy könyvet, és ott a sztori. Minek menjek el tízezredszer is még egy kocsmába?
hvg.hu: Sokat olvasol?
F. : Most igen. Nagyon sokat. Főleg világirodalmat, most éppen Albert Camus-től A bukást. De elkezdtem Nietzschét is olvasni. Nem kell nekem már minden második nap szórakozóhelyekre járnom, és felszippantanom ezt-azt a vécédeszkáról, hogy inspirálódjak. Persze azért szentté nem kell avatni.
hvg.hu: Ez a korral jár?
F. : Igen, a kor, a család, az, hogy gyerekem lett. Bár, már mielőtt megszületett a gyerekünk, éreztük a feleségemmel, hogy az, amennyire belevetettük magunkat az éjszakai életbe, már sok. Megállapítottuk, hogy ennek már se füle, se farka, minden este ugyanolyan, tök mindegy, hogy hova megyünk. És aztán úgy döntöttünk, hogy inkább családot alapítunk.
hvg.hu: A társadalomkritikus dalok is eltűntek erről az új lemezről. Az olyanok, mint például a Blaha.
F. : Azt is meguntam. Már kiírtam magam, elmondtam, hogy szerintem mi van. Kész. Most miért kellene ezt tovább ragozni? Ott van, meg lehet hallgatni. Papagájjá válni, és folyamatosan ugyanazt mondani, az nekem nem járható út. Persze nem zárom ki, hogy lesznek még ilyen dalaim.
hvg.hu: Sokszor merül fel a kérdés, hogy dolga-e egy popdalnak politizálni, és ha igen, hogyan érdemes vagy izgalmas egy dalban politizálni. Erről mit gondolsz?
F. : Szerintem ez zenész és karakter kérdése. Valaki alkalmas erre, és van, aki nem. Az én világomnak és az én dalaimnak például egyszerűen nem áll jól, ha direktben politizálok. Alkatilag sem vagyok alkalmas erre a szerepre, túlságosan is törékeny ember vagyok ahhoz, hogy beleálljak egy ilyenbe. Akik ebbe beleállnak, azokat tisztelem ezért, de én egy másfajta karakter vagyok, másfajta világban élek. A dalaimban elhelyezem azt, ami körülvesz bennünket, csak nem direktben. Erre ott vannak a hiphopemberek, Krúbi és a többiek. Vagy a többi fiatal, például a Carson Coma. Velük egyébként nem is tudnak mit kezdeni. Olyan produkciókkal, ami tömegeket vonz, nem tudnak mit csinálni.
hvg.hu: A tömeg ilyen értelemben védettséget ad annak, aki odaszól?
F. : Abszolút. A tömegbázis óriási védőháló. És van a köztes lét: aki már valamennyire ismert, de nem áll mögötte tömeg, azt azonnal kicsinálják. Ilyen vagyok például én. Bár nem nagyon van rajtam támadási felület, max. annyi történik, hogy hébe-hóba lebuziznak.
hvg.hu: Azt mondod magadról, hogy „huszadik századi ember” vagy. Ez mit jelent?
F. : Ezt főleg zeneileg értettem. Kicsit „ódivatú” vagyok, szeretem a nagyívű kompozíciókat. Szeretem, ha egy műnek van eleje, és van vége. A lemezeimre is úgy tekintek, mint a klasszikus művekre. Ha mondjuk operához kellene hasonlítanom, akkor az első négy szám az első felvonás, a második négy szám a második felvonás, és ezek általában össze is vannak fűzve tematikailag is. Hatottak rám a klasszikus zeneszerzők, Beethoven, Wagner, a többiek.
hvg.hu: Ez a kultúra vajon ki fog tartani? Mármint az, ami például nemcsak számokban, hanem lemezekben, nagyobb egységekben, albumformátumban gondolkodik. Vagy el fog veszni?
F. : Előbb-utóbb el fog veszni.
hvg.hu: Demográfiai alapon? Úgy, hogy egész egyszerűen eltűnnek azok a generációk, amik így hallgattak könnyűzenét?
F. : Igen, szerintem igen. Mint ahogy a civilizációnak is vége lesz száz-százötven éven belül, ha minden úgy megy, ahogy most. Úgy tűnik, ez megállíthatatlan, ebből nincs kiszállás. Az emberi kapzsiságnak nincs határa. Ilyen a természetünk. Ha kiszállunk, azért omlik össze a civilizációnk, ha nem, akkor meg azért. Ott fogunk ülni megint a barlangban, vissza fogunk menni az őskorba. Nem fog kihalni az emberiség, csak nagyon kevesen fogunk maradni. És ott lesznek majd az emberek fejében az emlékek, hogy volt olyan, hogy laptop. A laptopok, a számítógépek ott lesznek majd a barlangrajzokon. Éppen a közepében vagyunk annak, amivel ki fogjuk csinálni magunkat. De, hogy magamat idézzem: „szilánkokra törő jövőkép, drágám, nekem így is az élet szép”.
Frenk az új nagylemezt március 14-én Budapesten, a Turbinában mutatja be.
A teljes nagylemez itt hallható:
