„A gazdagok is jó fejek!” – Interjú Ruben Östlunddal, az egyik legfontosabb európai filmrendezővel
Ruben Östlund, A szomorúság háromszöge és A négyzet rendezője azt mondja, bár kommunista anyja révén Marxnak is komoly szerepe volt a neveltetésében, nem tudja letagadni, hogy ma már ő is az általa keményen kritizált elit soraiba tartozik. A Lavina című filmjéből készült, most itthon is bemutatott színházi előadás kapcsán arról is beszéltünk vele, miért a jó erőben lévő férfiak élték túl főleg a Titanic süllyedését.
Ruben Östlund tíz év alatt Európa egyik legfontosabb filmrendezőjévé vált: három Oscar-díjra jelölték a filmjeit, A négyzetet és A szomorúság háromszögét, és mindkettővel elhozta a világ legfontosabb filmfesztiválján, Cannes-ban a fődíjat. De igazán a hárommal ezelőtti filmjével, a Lavinával figyelt fel rá a Svédországon kívüli világ: ebben a filmben egy jómódú család luxus-sívakációját szakítja meg egy banális eset.
A család a síterep fényűző éttermének hegyekre néző teraszán ebédel, amikor egy lavina hófelhője egyre közelebb és közelebb ér az asztalaikhoz. Végül az apa sikítva hanyatt-homlok elrohan, hátrahagyva feleségét és két gyerekét. Bár a lavináról hamar kiderül, hogy valójában nem jelentett komoly veszélyt, a teraszig csak a porhó jutott el, a feleség nem tudja elfelejteni a férjének, amit tett, a férj viszont nemigen hajlandó elismerni a problémát.
Ebből a történetből még színpadi változat is készült, amit a világon harmadik országként itthon is bemutattak, az Orlai Produkció és a Katona József Színház közös vállalkozásaként, Pelsőczy Réka rendezésében, Járó Zsuzsa és Mészáros Béla főszereplésével. A budapesti bemutató kapcsán volt lehetőségünk a film író-rendezőjével beszélgetni. (Az alábbi interjú egy több újságíró jelenlétében zajló beszélgetés alapján készült.)
hvg.hu: Az ön filmjei az elitet kritizálják, azonban mostanra a filmes sikerei révén ön is az elit tagja, aki a filmjei szereplőihez hasonlóan szmokingban vesz részt előkelő fogadásokon. Van ebben ellentmondás?
Ruben Östlund: Érdekes kérdés, hiszen valóban azt a társadalmi csoportot kritizálom, amelynek magam is tagja vagyok. Középosztálybeli családból származom, a szüleim tanárok voltak és elkötelezett szocialisták, sőt
anyám egyike azon keveseknek, akik még ma is kommunistának nevezik önmagukat; Marx szelleme nagyon is jelen volt a neveltetésem során.
A filmjeimben nem is szeretnék olyan csoportot kritizálni, amellyel nincs kapcsolatom, sőt talán a filmjeimen látszik is, hogy én magam is a – ha tetszik – elit tagja vagyok. Ha meg akarjuk érteni a társadalomban jelen lévő problémákat, fontos tudni, hogy a viselkedésünket a pénzügyi és szociális térképen való elhelyezkedésünk határozza meg. Ebben, azt hiszem, mind egyetérthetünk. Nem akarok ujjal mutogatni egyes egyénekre; én inkább azt állítom, „na ez az a fajta viselkedés, ami ebből a társadalmi pozícióból következik”. Az első filmjeim még sokkal inkább a középosztályról szóltak, és a következővel is visszatérek ide. (Ruben Östlund készülő szatírája arról fog szólni, hogy egy hosszú repülőút során nem működik semmilyen digitális eszköz, és az utasoknak vissza kell térniük a teljesen analóg világba – K. B.)
hvg.hu: Mégis, ha ennyi nagydíjat kap attól a társadalmi rétegtől, amelyet kritizál, az nem azt jelenti, hogy nem értik a filmjeit? A négyzet egyik jelenete lényegében azt mondja a szmokingosoknak: majmok vagytok, akik a koktélos asztalokon ugrálnak – mire a szmokingosok azt mondják, hát ez nagyszerű, és önnek adják a fesztivál nagydíját.
R. Ö.: Ne különítsük el magunkat annyira az elittől, hogy azt mondjuk, na nekik aztán semmi érzékük nincs az önkritikára és arra, hogy kívülről lássák magukat. A kulturális szcéna tagjai szeretnek a társadalomról vitatkozni, még akkor is, ha dúsgazdagok. Én legalábbis ezt tapasztalom az elitben is, amennyiben a kultúráról van szó. Ebben a szcénában többnyire a mai gazdagok is olyan háttérrel rendelkeznek, ami miatt érdekli őket a társadalom működése, és ami miatt ők is szeretnék megoldani a problémákat vagy egyenlőséget teremteni a társadalomban.
A gazdagok is jó fejek!
Ezt sokszor el kell mondanom a filmjeimről kérdező újságíróknak. Sokszor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha gazdagok és meg szeretnék oldani a problémákat, akkor szét kéne osztaniuk a vagyonukat jótékony célokra. Pedig strukturális kérdésekről van szó, nem az egyénekre kéne mutogatnunk. Egyébként imádtam, hogy A négyzet premierje Cannes-ban volt a legnagyobb moziteremben, ahol mindenki szmokingban ült, és azt nézték, hogyan inzultálja a majom a hozzájuk hasonló szmokingosokat. Volt ebben valami különleges. Ugyanakkor nem gondolom, hogy én ne lennék egyike ezeknek a szmokingosoknak. Én is ott voltam abban a teremben.
Érdekes lenne erről a kérdésről megkérdezni az anyukámat, aki nyugdíjas tanár, de a saját házában él egy szép környéken. Amikor megkérdeztem tőle, hogy akkor ő gazdagnak tartja-e saját magát, azt mondta, nem, dehogy, hát vizsgáljuk csak meg a kérdést világszinten! Oké, lehet, hogy nem a felső egy százalékban, de a tízben azért biztos benne van ő is.
hvg.hu: A Lavinából készült egy amerikai remake és egy színdarab is, de mintha mindháromnak más lenne a fő üzenete. Önnek mi a legfontosabb a film témái közül?
R. Ö.: Engem a legjobban az emberi viselkedés vizsgálata érdekelt a történetben: milyen a viselkedésünk legmélye az ösztönök szintjén, és hogyan áll ez szemben a kultúránk elvárásaival? A Lavinában Tomastól, a családapától mindenki azt várja, hogy védje meg a családját. Miközben ha megnézzük a statisztikákat, például azt, hogy kik élték túl a Titanic katasztrófáját, azt látjuk, hogy főként egy bizonyos életkorban lévő férfiak.
Úgy tűnik, a férfiak képesek egoista módon viselkedni a krízisek során – pedig a kultúránk azt tanítja, ne tegyünk így.
Van itt némi ellentmondás az elvárások és a valóság között; ez érdekelt a legjobban. Tomas esetével azt akartam megmutatni, hogy amikor bejön a túlélési ösztön, a kultúránk elvárásait kivágjuk az ablakon. Viszont ha a krízis után mégis visszatér a normalitás, együtt kell élnie azzal, amit tett. Ez borzasztó érdekes. Én magam is gyakran ellentmondást érzek aközött, hogy milyen embernek is tartom magam, és hogy mit várna el tőlem a társadalom. Én nem ítélem el Tomast. A lavina jelenete rendszeresen felbukkan a közösségi médiában, az Instagramon, sőt mára mémmé vált; sokan azt hiszik, hogy valós felvételről van szó, és borzasztóan felháborodnak az apa viselkedésén. Pedig szerintem csak a túlélési ösztöne kapcsolt be, és ezért nem lehet hibáztatni.
Emellett az is érdekelt, mennyire mást várunk el egy nőtől, mint egy férfitől; mégis honnan ered ez az eltérés? Én úgy vélem, a Lavina végén a feleség pontosan ugyanazt csinálja, mint korábban a férje, amikor veszélybe kerül a buszuk, ő pedig elrohan. Mégis rengetegen máshogy értelmezik ezt a jelenetet. Sok olyan nővel beszéltem erről, akik közölték: de hát ő megállíttatja a buszt, mielőtt elrohan, tehát ő pont, hogy megment mindenkit! Mire én azt mondom: de hát otthagyja a gyerekeit a buszon!
hvg.hu: A filmjei sokszor foglalkoznak egy másik fajta társadalmi elvárással: a politikai korrektséggel. Mit gondol, valóban problémás lett mára ez az eredetileg a többi emberrel való korrekt bánásmód miatt létrejött fogalom?
R. Ö.: Nem szeretem, hogy sokan arra használják a politikai korrektséget a közösségi médiában, hogy a saját felsőbbrendűségüket fejezzék ki másokra mutogatva. „Nézzétek, ők milyen rosszul viselkednek! Szégyen!” A politikai korrektség nemcsak azért jött létre, hogy kijavítsuk mások viselkedését, de egyúttal azért is, hogy megerősíthessük vele a saját pozíciónkat másokat hibáztatása révén. Az ugyanakkor rendben van, ha valóban arra használjuk a politikai korrektséget, hogy megpróbáljuk elérni, mindenki aszerint a társadalmi szerződés szerint viselkedjen, amelynek tartalmával egyébként mind egyetértünk, vagy ha a tényleg kirekesztő poénok ellen szólalunk fel. Szóval nem ellenzem, hogy párbeszéd jöjjön létre arról, mit gondolunk elfogadhatónak és mit nem.
Csakhogy előfordult Svédországban is, hogy humoristákat töröltek el, amiért érzékeny témákról beszéltek. A digitális kor nagy veszélye, hogy ha vannak is olyan emberek, akik maguk sem értenek egyet azzal, hogy meg kellett büntetni az illetőt, mégis túl nagy kockázatot jelentene számukra fellépést egyeztetni vele vagy szponzorálni őt, így a cancel culture következményei még azt is sújtják, akinek egyébként a társadalom már hajlandó lenne továbblépni a hibáján. Így ma sokkal kockázatosabb kérdés, mit hogyan fognak majd interpretálni vagy akár ellened fordítani, hogy aztán hosszasan magyarázkodhass. Pedig a fikciós műfajokban épp az a legjobb, hogy nem valós emberek szerepelnek benne, épp ezért muszáj lenni megengedni a fikciós műfajok alkotóinak, hogy bármiféle gondolatot kifejezhessenek a szereplőik révén.
hvg.hu: Gondolta valaha, hogy színdarab fog készülni a Lavinából?
R. Ö.: London és Párizs után ez a harmadik alkalom, hogy színpadra viszik a filmemet. Szerintem nagyszerű, ha egy filmből színdarab készül, és büszke is vagyok rá, mert mégiscsak elmond valamit az alapszituáció minőségéről. A Lavina alapszituációja azonnal hat az emberekre: mindenki elgondolkodik, ő vajon hogyan reagálna ugyanebben a helyzetben? Jó, hogy a színházban is úgy gondolják, ez a felvetés kérdéseket ébreszt majd a nézőkben. Noha soha nem dolgoztam színházban, a színház akkor is fontos szerepet tölt be az életemben, és szeretem, mennyire máshogy nyúl a témákhoz, mint a mozi.
hvg.hu: Zavarja, hogy a színdarab sok ponton eltér a filmtől?
R. Ö.: Csakis hálát érzek, hogy valaki beleviszi a saját véleményét is a műbe, és úgy foglalkozik a sztorival, ahogy az neki megfelel. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy csakis úgy lehetne hozzányúlni a történethez, ahogy én tettem; örülök, ha valaki máshogy értelmezi, sőt magam is érdeklődve nézem, mások hogyan értelmezik. Épp azért állítják újra meg újra színpadra a Hamletet is, mert valami újat szeretnének megmutatni az alapműből. Mindig kíváncsi vagyok a végeredményre, és nem ítélkezem.
hvg.hu: Nem sokkal a beszélgetésünk előtt hagyta jóvá a magyar parlament Svédország csatlakozását a NATO-hoz, utolsóként az EU tagállamai közül, hosszas hezitálás után. Mennyire volt ez téma Svédországban?
R. Ö.: Svédország kétszáz évig megőrizte a semlegességét. Szerintem nem olyan egyszerű a kérdés, hogy azt mondhassuk, Svédországnak a béke érdekében kell csatlakoznia a NATO-hoz: ehhez túl erős érdekek munkálkodnak például a fegyveriparban. Én magam nagyon kritikusan szemlélem a NATO-t, pláne, hogy a csatlakozásunkról népszavazást sem tartottak, csak úgy eldöntötték. Persze többek közt az ukrajnai háborúra hivatkoztak, de mintha ez csak ürügy lett volna arra, hogy ne kelljen bevonni a döntésbe az embereket.
Minden alkalommal, ha azt hallom, hogy a béke érdekében kell fejlesztenünk a hadseregünket, szkeptikus leszek.
hvg.hu: Mit mond arra, ha valaki azzal szembesíti, a Lavina miatt vált el vagy legalábbis veszett össze csúnyán a párjával? Történt már ilyen?
R. Ö.: Azt nagyon is szeretném, hogy az emberek őszintén és komolyan beszéljenek egymással a kapcsolatukról, miután megnézték a filmet, és nem is rossz érzés néha kicsit provokátornak érezni magamat. A provokáció számomra azt jelenti, hogy olyasmit mondasz, ami felkavarja az érzelmeket, és ami miatt újra meg kell vizsgálnod magadban valamit. A provokáció azt jelenti, hogy nem tudsz valamit annyiban hagyni.
Hallottam már olyan emberekről, akik együtt ültek be a filmre, aztán a végén két különböző irányba távoztak a moziból.
Sokan pedig azt mondták, miután megnézték a Lavinát, hogy ők is átélték már pontosan ugyanezt: egy olyan helyzetet, amiben a férfi nem azt tette, amit tennie kellett volna. Okozott már a film problémákat párkapcsolatokban és családokban, kérdőjelezte már meg a bizalmat két ember között. De ez nem volt szándékos a részemről, nincs szó arról, hogy tudatosan ezt akartam volna elérni. Nekem csak annyi volt a célom, hogy az emberek őszinték legyenek magukkal azzal kapcsolatban, kik is ők valójában – ha ezt elérem, az már siker. Válásokra nem törekszem.
Borítóképünkön Ruben Östlund szmokingban. Fotó: AFP / Nurphoto / Luca Carlino
