Mit jelent ma 15 évesen látni azt, hogy nyolcvan évvel ezelőtt a 15 éves Köves Gyurit elvitték koncentrációs táborba?
„Ma nem mentem iskolába” – kezdődik Kertész Imre Nobel-díjas kisregénye, és annak színpadi adaptációja is, amit épp egy iskolában mutattak be először februárban. A Katona József Színház produkciója számos gimnáziumba látogat majd el, de a Sufniban is műsoron van.
Egy február végi délelőttön, a II. János Pápa téri Budapest Schoolba vagyunk hivatalosak – ezúttal egy színházi ősbemutatóra. Az iskola közösségi teréből kialakított alkalmi színházteremben két fiatal színész, Jakab Balázs és Gloviczki Bernát, minimál díszlettel és jelmezzel, illetve egy mikrofon és loop-technikával felszerelt hangrendszer segítségével adja elő a Sorstalanságból írt darabot néhány tanárnak és mintegy kéttucat diáknak. Valószínűleg egyébként így is többen vagyunk, mint ahányan beférnek majd a Katona Sufnijába.
A Nobel-díjas regény íróját-főszereplőjét tizenöt évesen vitték el koncentrációs táborba. Abban az életkorban, amiben azok a fiatalok vannak most, akik a nézőtéren ülnek, és akik közül a legtöbben valószínűleg nem is tudják, ki az a Kertész Imre, és számukra a holokauszt is talán csak néhány fejezet a történelemkönyvben. Most pedig azt látják, hogy egy velük egykorú, a felnövéssel, az első szerelemmel, a szülőknek való megfeleléssel, a világra való rácsodálkozással elfoglalt fiút elvisznek egy koncentrációs táborba, amit aztán – mindenféle véletlenen és kisebb nagyobb csodákon keresztül – valahogy túlél és hazatér. Közben a kamaszos rácsodálkozásból, a mindent könnyedén elfogadó, a veszélyt nagyon sokáig fel sem mérő főszereplő gondolataiból – ahogy a végén mondja – csak a gyűlölet maradt.
Bagossy Júlia rendezésében és adaptációjában, a két zseniális színész előadásában (akik tulajdonképpen Köves Gyuri két külön énjét jelenítik meg a különböző helyzetekben és helyszíneken, de úgy, hogy közben megidézik a regény többi szereplőjét is, azaz szereplők és történetmesélők is egyben) követhetik végig, ahogy a fiú a ráismerés stációin keresztül elmeséli az őt körülvevő sötét, gyűlölködő rendszer végső eszkalálódását.
Azon gondolkodtam, miközben a darab után vártam a beszélgetésre a fiatalokkal, hogy nekik való-e a Sorstalanság, hogy van-e értelme egyáltalán egy ilyen mű (ami bár az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas, mégsem szerepel a Nemzeti alaptantervben) korhatár ajánlásának. Szerencsére gyorsan jön a válasz a 11. és 12. évfolyamos beszélgetőtársaimtól.
„Általában a színdarabokkal eléggé szkeptikus vagyok, sokszor találok mindenféle problémát abban, ahogy azokat létrehozták. Most nem jutott eszembe semmi ilyen. Annyira jó volt, hogy végig tudtam élvezni, végig vitt magával, a végén pedig elgondolkodtam azon, milyen is a világunk, milyenek is vagyunk mi emberek” – mondja lelkendezve egy 11.-es srác. Nem ismerte eddig a regényt (sem a belőle készült Koltai-filmet). Egy lány osztálytársa viszont azt meséli, épp most olvassa a könyvet, ezért különösen jól tudott kapcsolódni a darabhoz. „Nagyon tetszett, ahogy ilyen kevés színpadi elemmel, ilyen plasztikusan be tudták mutatni a sztorit” – magyarázza.
Egy idén végzős fiú pedig felvilágosít bennünket, hogy nem lesz tétel az érettségin a Sorstalanság, azt is csak nemrég tudta meg, hogy ez az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas mű. „Nekem is nagyon megdöbbentő volt, ahogy egy számunkra ismerős teremben, nagyon kevés díszlettel meg tudták teremteni a sztori környezetét. És a looper használata is nagyon érdekes volt. Ezután én biztos, hogy el fogom olvasni a regényt.”
Azt már közösen állapítják meg, milyen kényelmes volt számukra, hogy a színház jött helybe, nem nekik kellett elmenni színházba. „Az ülőhely, mondjuk, pont olyan kényelmetlen volt, mint a színházakban szokott lenni” – teszik hozzá, miközben sétálnak az alkotókkal folytatott beszélgetésre. Az iskolaszínházi előadásokat ugyanis mindig követi egy ilyen.
„Ezeket a beszélgetéseket nagyon fontosnak tartjuk, már csak azért is, mert mi is nagyon sokat tanulunk belőlük. A kamaszok nagyon őszinték, azt is elmondják, mi tetszett nekik, de azt is, mi az, amit rühellnek egy-egy előadásban” – mondja a Végh Ildikó, a Katona Behívó elnevezésű színházpedagógiai programjának vezetője. A Sorstalanságot már több helyre is hívták, van olyan iskola, ahol azt is kérték, ne csak a darab után legyen beszélgetés, hanem az előadás előtt készítsék fel a diákokat, hogy mit is fognak látni, ugyanis nem tudnak semmit a holokausztról.
A Sorstalanság-adaptációt felkérésre készítette el Bagossy Júlia. „Felkértek, hogy csináljunk egy újabb tantermi előadást. Olyat szerettem volna választani, ami vagy része kánonnak, a magyar klasszikusoknak, vagy valami olyat, ami érinti a középiskolás korosztályt. Nagyon erős emlék volt nekem diákkoromból a Sorstalanság, és amikor újra olvastam, valahogy adta magát, hogy ezt kellene megcsinálni. Egyrészt olyan irodalmi színvonalú remekmű, amit hallgatni is öröm, elementáris ereje van a mondatoknak. És valahogy azt is éreztem, hogy jól játszható, és érdemes színházilag megmutatni azt a sajátos szemszöget, ahogy Kertész megírta a regényt. Úgy mesélni a holokausztról, konkrétan egy 15 éves zsidó fiú történetéről, hogy azon nincs, vagy legalábbis a szokásosnál mindenképp bonyolultabban van csak nyomasztó máz.”
Hogy nem csak nekem volt kérdéses, hogyan lehet ebből a regényből színpadi adaptációt készíteni, az kiderül, amikor a színészeket kérdezem erről.
„Amikor elolvastuk a regényt, abból nem jött ki a matek, hogy hogyan is fogjuk azt ketten játszani” – kezdi nevetve Gloviczki Bernát. De amikor a rendező vázolta nekik az első próbákon, hogy végül is ők tulajdonképpen ketten játsszák el az egy főszereplő gyereket, rögtön izgalmasnak tűnt számukra a kihívás. „Ahogy az ember sem mindig egy dolgot érez és gondol, úgy mi most ketten tudunk kétfélét mutatni egyazon helyzetről, egyazon ember szemszögéből.”
Jakab Balázs azt meséli, az volt kezdetben a nehézség a szerepben, meg tudják mutatni, hogy a mondatokban „van valami koszosság, ügyetlenség”, ami egy 15 éves mondataiban úgy általában ott van.
Bagossy úgy véli, nem kell máshogy előadni egy darabot iskolai körülmények között, a diákok előtt, mint mondjuk a Sufniban. „Mi a darab igazságát, művészi izgalmát keressük itt is, ott is. Abban hiszünk, hogy univerzális dolgokról van szó, nem igényel külön magyarázatot a mondanivalója” – magyarázza a rendező.
Ezzel Gloviczki Bernát is egyetért, ugyanakkor ő azt is hozzáteszi, hogy minden előadás más és más. Egy sufnis előadás sem lesz ugyanaz, mint egy másik sufnis előadás – mondja. „A történet, a mondanivaló ugyanaz, de más a közönség, más a rezgésszám, meg kell találni azt a tempót, azokat a szüneteket, azt az intenzitást, amivel éppen abban a pillanatban el lehet juttatni az üzenetet az adott közönségnek. Itt most épp tizenévesek voltak, akik nem fognak szépen ülni csak azért, mert előadás van, ha nem tetszik nekik, ha unatkoznak, akkor azt rögtön észrevesszük mi is. Ez folyamatos küzdelem másodpercről másodpercre, hogy márpedig én átadom azt, amit el akarok mondani. De ugyanez van más környezetben is.”
Az biztos, hogy nagy élmény egy ilyen „színház az iskolában” program mind a diákoknak, mind a színészeknek, rendezőnek. Végh Ildikó szerint elsősorban jó előadás kell ahhoz, hogy behúzzák a fiatalokat a színházba, az csak a következő lépés, hogy közben esetleg lehet nekik valamilyen színházi nyelvet is tanítani. „Akkor értünk el valamit, ha az előadás nyomán elkezdenek beszélgetni a diákok a témáról. Ezt rossz előadással biztos nem tudnánk elérni.”
Itt rossz előadásról egészen biztosan nincs szó, úgyhogy jó lenne, ha minél több iskolába eljutna a darab. Végh Ildikó viszont azt mondja, az utóbbi időben azt érzik, hogy kevesebb iskola vállalja be, hogy megszervezze a színházi programokat. „Érdeklődés volna, de túl sok pluszmunkát kapnak a tanárok, feszített a tempójuk, nem marad idejük, energiájuk a színházi, múzeumi programokra, vagy csak nem akarják a tankerületek bürokráciáján átverekedni magukat”, de a Katona továbbra is nyitott.
Az iskolák a Katona József Színház Behívó programjánál tudnak jelentkezni. A pénz sem lehet akadály: „ha vannak, akik ki tudják fizetni a százezer forintos költséget, annak nagyon örülünk, hiszen a befizetésekből el tudunk menni olyan helyekre is, ahol erre nincs lehetőség, így tehát az sem probléma, ha valahová ingyen megyünk.”
A darabot a Sufniban legközelebb március 15-én, illetve április 5-én és 9-én tűzik műsorra.
