Bírja és igényli a terhelést Páder Petra, a Budaörsi Latinovits Színház sportos színésznője

MOHAY GÁBORMOHAY GÁBOR
Vágólapra másolva!
2023.12.08. 14:45
null
Páder Petra otthonról hozta a sport szeretetét (Fotó: Léderer Anita)
Sportos családja nem kis meglepetésére háromévesen kijelentette, színésznő akar lenni. Hosszú út és közben három diploma vezetett odáig, hogy az éppen tízéves Budaörsi Latinovits Színház alapítói között ott az ő neve is. És nem lett hűtlen a sporthoz sem...

 

 

– Soproni gimnazistaként szabadideje jó részét a helyi Petőfi Színházban töltötte, mégis az akkori Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolát végezte el. Miért?
– Tudtam, hogy nem lesz könnyű bekerülni a színművészetire. A Nemzeti Színház stúdiós képzésén tanárom, Benedek Miklós sohasem mulasztotta el felhívni a figyelmünket, hogy fontos több lábon állnunk. Ezért és mert szeretek tanulni, fejleszteni magam, elvégeztem a kommunikáció szakot, amelyben a kreativitás és az írás érdekelt. A világnézetemet tágította, új ismeretekkel gazdagodtam, de hosszú ideig nem tudtam, mire lesz jó ez a diploma. Ezután felvételt nyertem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre is, közben pedig foglalkoztam sajátos nevelési igényű gyerekekkel, köztük autistákkal és Down-szindrómásokkal. Kifejezetten motivált, hogy megtaláljam hozzájuk, a lelkükhöz a kulcsot. Később, bár belefogtam, a gyógypedagógia magasabb szintű elsajátítása már nem fért bele az életembe a színház mellett. Kommunikációs szakemberként egyébként képtelen lettem volna nyolc órát egy irodában ülni, viszont a korábbi tanulmányaim azáltal nyertek értelmet, hogy közben a nevében Budapesti Metropolitan Egyetemmé változó intézmény design- és művészetmenedzsment mesterszakán diplomáztam, úgyhogy idén hivatalosan is kurátor lettem.

– Mire teszi alkalmassá?
– Aktívan részt vehetek múzeumok, galériák munkájában. A kurátor feladata ugyanis ma már nemcsak a térelrendezésben vagy, mondjuk, az anyagok kiválasztásában merül ki, hanem projekteket generál, társművészeteket köt össze, maga is formálója a projektnek. Engem is ez érdekel, hogy miként lehetséges több művészeti ágat összekötve társadalmi problémákra reflektálni. A diplomamunkám is ezt a témát feszegette. Többek között saját korábbi munkámat elemezve kerestem a társadalmi reflexiók relevanciáját a kortárs művészetben, a témám középpontjában pedig a részvételi művészet állt. A pandémia időszakában gyermekotthonban élő fiatalok érzéseivel, a vírushelyzetről alkotott gonolataival ismerkedtünk drámajátékos foglalkozás keretében. Ennek lenyomatát láthatta aztán a közönség egy időszakos kiállítás formájában. Kurátorként ugyanúgy alkotó vagyok, mint színészként: kreativitásra van hozzá szükség, csak színházi apparátus nélkül, nekem jelentős háttérmunkát adva.

A 2022-ben bemutatott Vadászat című színdarabban Mikala szerepét alakította (Fotó: Borovi Dániel)
A 2022-ben bemutatott Vadászat című színdarabban Mikala szerepét alakította (Fotó: Borovi Dániel)


– Mindig bízott abban, hogy Sopronból is megvalósíthatja az álmait?
– Sohasem fordult meg a fejemben, hogy ne színész legyek. Az elszántság és a kitartás sem hiányzott belőlem, végül nyolcadik próbálkozásra vettek fel a színművészetire, Molnár Piroska és Kocsis Gergely osztályába. A mesterség elsajátítása és a tanulás lehetősége mellett ott a közösséghez tartozás jelentett rengeteget. Azt hiszem, ezek az évek vezettek a lelki megnyugvásomhoz, hogy volt értelme a küzdésnek.

– Gyerekkorában tornázott, úszott, érdekelte a jazzbalett és a mazsorettprogram. Sohasem gondolt sportolói pályafutásra?
– Örökösen nyüzsögtem, és egy alapvetően sportos családban furcsa lett volna, ha éppen engem nem kötnek le valamivel. Édesanyám atletizált, édesapám labdarúgó-játékvezetőként az NB I-es tartalékbajnokságig vitte, aztán volt a megyei játékvezetői bizottság elnöke, a megyei labdarúgó-szövetség alelnöke, ma is aktív megyei sporttudósító. De a nagyapám például tornázott, futballozott, idős korában akkor vezetett tekemérkőzéseket, amikor még sehol sem automatizálva működött a sportág. Szabolcs bátyám osztrák színekben világbajnoki aranyat és több ezüstérmet nyert kick-boxban, tartotta a sportág huszonnégy órás világcsúcsát. Egyedül a nővérem nem sportolt. Érdekes módon a tornában a talán a legnehezebbnek tartott gerendát kedveltem, a könnyebb talajtornát nem. Az úszást egészen nyolcadikos koromig folytattam: az egyéni versenyszámokat túlizgultam, a váltót viszont szerettem. Inspirált, hogy a legtöbbet hozzam ki a saját úszásomból, ezzel segítve a csapatot. A színházban is ez a vonzó, együtt lenni az egész próba- és előadásfolyamatban, közösen teremteni és célba érni. A sport is ezt a közösségteremtő erőt jelentette nekem.

– Mára mennyi maradt belőle?
– Nem hagytam fel vele, évekig jártam edzőterembe, majd egészségi okokból egy időre abba kellett hagynom, de most hetente kétszer újra eljárok. Egyébként férjem, a televíziós műsorvezető Pató Márton megszállott hobbifutó, már hatszor teljesítette a maratoni távot. Előfordult, hogy egy nehéz színházi előadás után neki szurkoltam az egyik frissítőponton, miközben egy éppen érkező futó nekem gratulált a két nappal korábbi színpadi játékomhoz. A világ sportelitjéből pedig a kerékpársportot követem évek óta, és ez váratlanul a szakmámhoz is kapcsolódott: nemrég a híres profi kerékpárversenyzőről, a brit Mark Cavendishről készült portréfilmben a felesége magyar hangját kölcsönöztem.

Gyerekkorában tornázott, úszott, ma heti kétszer edz (Fotó: Dömötör Csaba)
Gyerekkorában tornázott, úszott, ma heti kétszer edz (Fotó: Dömötör Csaba)


– Színpadi pályafutása összeforrt a Budaörsi Latinovits Színházzal. Mitől tartós a kapcsolat?
– Sopronban kezdődött, a gimnáziumi amatőr csapatunkkal Molnár Ferenc Liliomját mutattuk be Salamon Suba László rendezésé­ben, aztán később ő, akkori igazgatóként hívott a Budaörsi Játékszínbe. Majd ott voltam a kezdetektől, amikor Budaörsi Latinovits Színházzá vált az intézmény, és önálló társulata lett. Egy évtizede vagyok társulati tag – olyanok vagyunk, mint egy család, minden előnyével és hátrányával. Pici közösség, ismerjük egymás minden rezdülését. Sok mindent átéltünk az elmúlt évtizedben, ez erősen összekovácsolta a csapatot. A legekkel ugyan bajban vagyok, de az egyik legkedvesebb előadásom a most is futó Vacsora öt személyre, amelyet az ugyancsak soproni társulati tag, Böröndi Bence első rendezéseként jegyez.

– Ha jól számolom, a színház tíz műsoron lévő darabjában is szerepel. Nem sok ez kicsit?
– Nem, mert eloszlanak a repertoárban. És igénylem is a terhelést, azáltal tudok fejlődni. Amúgy az elmúlt másfél évem, a tavalyi évadom nagyon mozgalmasra sikerült: rengeteg előadást játszottunk, még hátra volt a szakdolgozatom, az államvizsgám, mellette pedig vittem egy önkéntes és egy mentorprogramot fiataloknak. Az önkéntes programban én is aktívan részt vettem, mert nagyon fontos, hogy cselekvő, segítő tudjak lenni a mindennapokban, és kicsit én is hozzátegyek ahhoz, hogy élhetőbb és igazságosabb legyen a világ.

– Számos filmsorozatban tűnt fel, a forgatás ugyanolyan fontos, mint a színház?
– Kamera előtt sokkal sűrűbb és intenzívebb a jelenlét. Impulzív hatást kelt, és olyan kommunikációt hoz létre néző és alkotó között, amire a színház kevésbé – vagy inkább másként képes. Filmben, sorozatban szerepelni ajándék, de sok tényezőtől függ. Legutóbb egy külföldi sorozatban forgattam. Nagyon tanulságos volt a rendező és a külföldi színészek munkája, sok mindent viszek magammal tovább azokból a napokból. Kaptam lehetőségeket nagyjátékfilmekben és sorozatokban is, elég eltérő karaktereket, mindegyikért nagyon hálás vagyok.

A Budaörsön most is műsoron lévő Vacsora öt személyre című dráma Kadrijaként (Fotó: Borovi Dániel)
A Budaörsön most is műsoron lévő Vacsora öt személyre című dráma Kadrijaként (Fotó: Borovi Dániel)


– Volt a pályája kezdetén eszményképe, színészideálja?
– Nem. Azokat a színészeket kedvelem, akik önazonosak tudnak maradni, akik meg tudják tartani a belső szabadságukat. Magam is ezt keresem, és igyekszem olyan értékeket képviselni, amelyek hasznosak, szolgálják az embereket, én is is ebből tudok töltekezni. Ehhez figyelek, tanulok, élek a lehetőségekkel, vagy próbálom magamnak megteremteni. Ez a hivatásom kulcsa, kiinduló pontja és a célja is.

– Egyszer azt nyilatkozta, Budapesten van itthon, Sopronban otthon. Ma is érvényes?
– Nagyjából életem fele-fele köt a két meghatározó városhoz, mindkettőtől nagyon sokat kaptam. Sopronban él a vér szerinti családom, Budapesten a választott, ahol valóra váltottam az elsőben megálmodottakat. De fontosak életemben az utazások is, új kultúrák felfedezése. Évadkezdés előtt még Velencében voltunk egy kolléganőmmel. Decemberben talán megint lesz egy kis időm valamerre menni. Tavaly ilyenkor Párizsban jártam, most talán jó lenne ellátogatni egy-két napra Madridba. Budaörshöz köt a hivatásom, Budapest a központ és a pezsgés, a feltöltődést pedig Sopron jelenti, ahol legközelebb karácsonykor ünnepel együtt a család.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. december 2-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik