Szász Júlia: Már nem fogok megalkudni
Tavaly novemberben egy szerdai napra beszéltük meg az interjút Szász Júliával, de előtte lévő pénteken jött a hír, hogy több méter magasból a mélybe zuhant a Nemzeti Színház Rómeó és Júlia-előadása közben. Most, négy hónappal később A besúgóból és a Bátrak földjéből is ismert színésznő leült velünk, hogy válaszoljon a legfelkapottabb fiatal színésznőket bemutató cikksorozatunk kérdéseire. Varga Ferenc interjúja.
A legmenőbb fiatal magyar színésznők #8
Szász Júlia nem akart színész lenni, mégis ebbe az irányba vitte valami. Szigetszentmiklóson nőtt fel, hatéves kora óta prózamondó versenyekre járt, 15 évesen bekerült a Zöld Macska Diákszínpad társulatába. “Egyszer megkérdezték a csapattól, hogy ki akar színész lenni, és csak én nem tettem fel a kezem” – mesélte. Az érettségi után adott egy évet a dolognak: a Nemes Nagy Ágnes színészképzésére járt, majd felvételizett az SZFE-re és Kaposvárra is. Az utóbbi sikerült, Cserhalmi György lett az osztályfőnöke, akkor eldöntötte, hogy színész lesz.
Első forgatási élményeit a Fallen című amerikai romantikus fantasyfilmben szerezte még gimnazistaként, az egyetem első éve utáni nyáron került A tanár című RTL-es sorozatba, amelyben három évadon át alakította Holczer Petrát, az undok jócsajt, aki jellemfejlődésen megy keresztül. “Ő a legszebb lány, akit valaha láttam” – mondja róla Tenki Réka a Seveled című romantikus komédiában, amelyben a főhős (Mészáros Béla) egyik volt barátnőjeként tűnt fel; a Csak színház és más semmiben Ember Márk figurájának rámenős rajongójaként vetette észre magát.
Két sorozat főszerepében játszott lázadó lányt. A Bátrak földjében a szülei és a társadalom elvárásaival szembe menő bárókisasszonyt, A besúgóban pedig a szocialista rendszer ellen harcoló egyetemistát. Egyetlen egyszer szinkronizált (Alicent Hightower fiatalkori verzióját a Sárkányok házában), két Budapest Bank-reklámban ő volt Lola, a nő, aki szereti a kerek dolgokat, a jelenleg a magyar mozikban futó Előbb táncolj! című angol filmben három menő külföldi színésszel (Fionn O’Shea, Robert Aramayo, Léonie Lojkine) van közös jelenete, és az előzetesben is felbukkan.
2020 óta a Nemzeti Színház társulatának tagja, a balesete idején tíz előadásban játszott.
„Az ember pályájának a legelején, az egyik legérdekesebb pillanat, amikor megismeri a saját generációja színészeit és színésznőit, akik szintén a pályájuk legelején tartanak. Ilyenkor az ember szövetségeseket keres. Tekinteteket, amik a filmjeinek visszatérő tekinteteivé válhatnak, a filmek pedig közös filmekké.
Emlékszem, amikor egy egyetemi vizsgaelőadásban először találkoztam Szász Júlia tekintetével. Arra gondoltam, hogy ez a lány már most képes arra, amire nagyon-nagyon kevesen képesek: annak ellenére, hogy világszép, nem a szépségéből dolgozik. Hanem az intelligenciájából, a felkészültségéből, az érzékenységéből és a szakma iránti alázatából.
Ez a pillanat hat éve volt. Ahogy haladtunk előre az időben, volt alkalmam végignézni Juli pályán töltött első fél évtizedét. A vizsga stúdiószínpadából a Nemzeti Színház nagyszínpada lett. Az egyetemistából olyan színésznő, akivel minden komolyabb versenyhelyzetben számolni kell, és akire minden közös megmérettetésben maradéktalanul lehet számítani.
A Juli viszont ugyanaz a Juli maradt. Remélem, hogy még sokat dolgozunk együtt. Sem magamnak nem kívánhatnék jobb szövetségest, sem a csapatunknak önzetlenebb csapattagot, sem a közös filmjeinknek maradandóbb tekintetet. Nagyon hiszek benne és nagyon kedvelem őt” – Szentgyörgyi Bálint, A besúgó megalkotója.
Melyik a legkorábbi emléked gyerekkorodból?
A nagymamámnak volt a csepeli Kavicsos-tónál egy kis nyaralója, és onnan sok kép megmaradt. Horgászunk apukámmal, alig bírom el a hálót, de már szákolok valami kárászt, viszi a szél a bambis úszógumimat, nagymamám virágos ruhája.
Melyik szót használod túl sokszor?
Abszolút. Meg dzsízösz.
Mikor sírtál utoljára, és miért?
Pár napja, amikor cikkeket írtak az Insta-sztorimból. Kaptam durva, pocskondiázó kommenteket. Amúgy nem szoktam Facebook-kommenteket olvasni, de ezekbe betaggeltek. Kiraktam az Instára egy telefonos jegyzetemet, amit még a kórházban írtam, és ebből ki lettek ollózva részletek, amiket sokan félreértettek. Úgy jött le, mintha egy megmondóember lennék, pedig én ettől ódzkodom, meg picsogni sem volt célom. Csak nem tudtam elaludni, és megírtam ezeket az érzeteket, hangokat, szagokat a magam örömére. Sajnálom, hogy ez félrement, senkit sem akartam megbántani. Meggondolatlan voltam. Az Instát kicsit a magam szórakoztatására csinálom, nincs kommunikációm a követőimmel, az önmenedzselés nekem semmilyen szinten nem megy, és még mindig nem fogom fel, hogy nagyon sokan követnek.
Melyik tulajdonságodat gyűlölöd a legjobban?
Gyűlölni már nem gyűlölök semmit magamban – ez egy út volt. De sok minden zavar, például a döntésképtelenségem vagy az önbizalomhiányból fakadó bizonytalanságom.
Miért kevés az önbizalmad?
Kiskorom óta nagyon kritikus vagyok magammal, ezt hoztam otthonról. Pedig szerintem nem baj, ha az ember tisztában van az értékeivel.
Melyik teljesítményedre vagy a legbüszkébb?
Amit a Bátrak földjében végigcsináltam. Miközben előadásokban játszottam és próbáltam, folyamatosan forgattam azt a sorozatot, fél éven keresztül. Nagyon intenzív munka volt, általában reggel ötre-hatra mentem ki a szentendrei Skanzenbe, és volt, hogy este fél tízkor még vettünk fel jelenetet. Látom, hogy az elején mennyire rossz vagyok, de fejlődtem közben és a végére történik valami, megtalálom a karaktert.
Az utóbbi időben megváltozott a hozzáállásod azzal kapcsolatban, hogy mennyire akarsz meghalni a munkában?
Abszolút megváltozott. Az biztos, hogy úgy nem szeretném ezt folytatni, ahogy eddig csináltam.
Mi volt a legfájdalmasabb dolog, amit valaki mondott neked?
„Nem szabad beérned azzal, hogy egy szép kis biedermeier baba vagy.” Ez volt a kritika az alakításomra. Nagyon rosszulesett, mert küzdöttem azzal, hogy elfogadjam magam. Nagyon gátlásos voltam, amikor felvettek az egyetemre, egyáltalán nem éreztem, hogy olyan szép lennék.
Nehéz volt megtanulni kezelni azt, ahogy az emberek reagálnak a szépségedre?
Még mindig nem tudom kezelni, zavarba jövök. Persze, neked könnyű, mert szép vagy – ezt többször megkaptam, és ezzel mintha lenullázták volna a képességeimet vagy a teljesítményemet. Nem szakmailag értékeltek, és ez rosszul esett. Voltak helyzetek, amikor kimondottan hátráltatott ez, például azt kaptam meg castingon, hogy túl szép vagyok a szerephez.
Zavar valami a külsődben?
Már kezdem megtanulni elfogadni magamat, de a hasamat, a törzsemet a mai napig nem szeretem. Nagyon odafigyelek rá, hogy mit eszem, és rendszeresen sportolok is, de az alkatom ilyen kis cuclis.
Melyik dalt szeretnéd, hogy szóljon az esküvődön?
A bátyám dobos, a párom zongorista, van egy közös zenekaruk is, és nagyon jó lenne, ha ők együtt zenélnének ott…
Kérték már meg a kezedet?
Egyszer részegen, de az nem számít.
És a temetéseden mi szóljon?
Valami Rolling Stones. A She’s So Cold jutott eszembe, de az kicsit morbid. Lehetne mondjuk a Moonlight Mile. Azt szeretném, ha elhamvasztanának, és elszórnának valahol.
Amikor történt a baleset, azt gondoltad, hogy meg fogsz halni?
Igen, volt olyan része. Az elején, amikor még nem értettem, mi történt, csak annyit érzékeltem, hogy nem tudok mozogni. Aztán azt hittem, hogy meghaltam, de az csak a dupla adag ketamin volt, amit belém nyomtak. Nagyon durva hallucinációim voltak. Azt gondoltam közben, hogy milyen jó filmet lehetne csinálni ebből a nézőpontból, ahogy mennek a neonok a mentőkocsi ablakában, meg azok a hangok. Amikor kezdtem kitisztulni, akkor beugrott, hogy ú, basszus, ez a kórház, akkor valami nagy baj van.
Mikor voltál a legboldogabb életedben?
Élesen megmaradt bennem, ahogy fogjuk egymás kezét a barátnőmmel az egyetemi felvételi eredményhirdetésekor. Amikor kimondják az ő nevét, szorítunk egyet, amikor kimondják az enyémet, akkor is. Nem volt szabad hangosan örülni, ezért elszorítottuk egymás csuklóját, a végére már fájt. Azt éreztem, most kezdődik az élet, szabadság, lehetőségek, minden olyan izgalmas, nem merültek fel kétségek. Azóta sem éreztem azt a naiv boldogságot.
Mi lennél, ha nem színész lettél volna?
Képző- vagy iparművész. A szüleim keramikusok, illetve apukám művésztanár, régebben én is nagyon sokat agyagoztam, mintáztam. Órákig el tudtam merülni, feloldódni az alkotásban. Élveztem, hogy egy képlékeny anyagból a két kezemmel létre tudok hozni egy tárgyat, ami megfogható és maradandó. Nem olyan illékony, mint a színészet.
Kit szeretnél eljátszani egy életrajzi filmben?
Szendrey Júliát. Petőfi eléggé elviszi róla a fókuszt, pedig ő individuálisan egy rendkívül intelligens, jó humorú, nagyon érdekes, izgalmas nő volt. Rövidre vágatta a haját, amikor ez teljesen meghökkentő volt, szivarkázott. Egy igazi feminista volt, teljesen szembement a konvenciókkal, nem különösebben érdekelték a társadalmi elvárások. Érdekel az is, miért voltak ennyire szélsőséges véleménnyel róla: utálták, szerették, szerelmesek voltak belé, de féltek tőle, gyönyörűnek vagy kimondottan csúnyának találták, mindenesetre senki nem volt közömbös iránta.
Miben szeretnél tehetséges lenni?
Imádom PJ Harvey-t. Lenyűgöz, amikor valaki jól tud egy hangszeren játszani úgy, hogy közben még énekel is. Ha választhatnék, akkor énekes-dalszerző lennék. Amúgy PJ Harvey-t is nagyon szívesen eljátszanám. Semmit nem tudok az életéről, csak annyira menő, hogy szeretném pár napig olyannak érezni magam. Amikor sétálok, és a fülemben szól, azt érzem, hogy én vagyok ez a karcos, vagány nő.
Mondj valami meglepő, de igaz dolgot magadról!
Kiskoromban cigánylány akartam lenni. A Szaffi volt a kedvenc mesém, de nem csak amiatt.
Mit csinálsz, ha elszomorodsz?
Amíg nem voltam korlátozva a mozgásban, addig olyankor elindultam a városban, intenzív tempóban sétáltam cél nélkül, és közben zenét hallgattam. Vagy valami nagyon zúzósat, vagy pont, hogy meglovagoltam ezt a borzalmas érzést, és akkor Thom Yorke-ot.
Mik a tanulságai annak, hogy korlátozva lettél a mozgásodban?
Előtte nagyon sokat jártam edzőterembe és jógázni is, érzelemszabályozásként is használtam a mozgást, ha túltelítődtem, akkor megnyugtatott. Most nem volt ez az eszköz, és főleg az első két hónapban elég erős hangulatingadozásaim voltak. Nem tudtam hogyan levezetni azt a sok mindent, ami felgyülemlett bennem. Az életemmel kapcsolatban fogalmaztam meg tanulságokat. Hogy mit szeretnék máshogy csinálni, mi az, amiben már nem fogok megalkudni. Mi az, ami fontos.
Mit csináltál tegnap?
A tegnapi nap nem teljesen úgy alakult, ahogy terveztem. Járok rehabilitációra kórházba, de oda nem tudtam menni, mert kicsit lebetegedtem. Pszichológushoz mentem volna utána, azt online zavartuk le. Egész nap otthon voltam, sokat pakoltam, kicsit takarítottam is, mert most hétvégén költöztem végre haza három hónap után. Eddig nem tudtam otthon lakni a lépcsők miatt, de most már profin lépcsőzöm. Nagyon jó érzés volt, hogy a saját otthonom, a saját cuccaim vannak körülöttem. Rendeltem kaját, bevásároltam online, utána olvastam.
Mit olvastál?
Margaret Atwood Macskaszem című könyvét, amit a Radnóti Színház társulatától kaptam ajándékba. Nagyon jólesett ez a gesztus, megható dolgokat írtak bele. A Katona társulatától meg egy Monet-képet kaptam.
Mióta jársz pszichológushoz?
Év eleje óta a baleset miatt, ez egy fókuszált terápia. Nehéz, de már érzem, hogy segít, egy fantasztikus pszichológusra sikerült rátalálnom.
Mennyi volt a legnagyobb pénz, amire nemet mondtál?
Felajánlották egy nagy pénzből készülő nagy filmnek a nagy főszerepét, és azt nem vállaltam el.
Milyen pénzes munkáid voltak színészeten kívül?
Az egyetem előtt párszor hostesskedtem, egy sommelier mellett borokat osztogattam, és az Átriumban árultam az Ellenfény című újságot egy Parasztopera-fesztiválon. Szerintem nálam alkalmatlanabb ember nincs erre, egy darab Ellenfényt sikerült eladnom egy nőnek, aki valószínűleg megsajnált. A többit hazavittem, és a családom megvette, hogy azért még se legyen annyira égő.
Mit szeretnél még mindenképpen megcsinálni ebben az életben?
Nagyon szeretnék családot, gyerekeket. Nekem ez fontosabb, mint egy nemzetközi karrier vagy bármi.
Melyik film változtatta meg az életedet?
Nemrég láttam A létezés eufóriája című dokumentumfilmet, ami Fahidi Éva holokauszttúlélő életéről szól. Nagyon sok mindenen elérzékenyültem közben, de volt olyan jelenet, amin zokogtam. Azt az állapotot, amiben másfél-két hónapja voltam, segített teljesen máshogy látni, és megerősítette bennem, mi jelenti számomra a valódi művészetet.
Sok filmet nézel mostanában?
Annyira nem sokat, mint amennyit nézhetnék. Mindenki ezt kérdezi, hogy na, most akkor mindent megnézel, mindent elolvasol. Nem mindig van az embernek ehhez hangulata.
Hol etted a legjobbat életedben?
Anyukám nagyon magasra teszi a lécet, mert elképesztően jól főz, mindent imádok, amit ő csinál, de ott van a dobogón az a pizza is, amit Taorminában, Szicíliában ettem.
Melyik filmet láttad utoljára moziban?
Még a baleset előtt voltam utoljára moziban, a Magyarázat mindenre című filmet láttam, és teljesen odáig voltam érte.
Kaptál már olyan kritikát, ami tényleg fájt?
Igyekszem nem sokat foglalkozni a kritikák olvasásával. Amikor A besúgó kijött, akkor kaptam hideget, meleget, meg a sorozat is, de ezek nagy része nem valódi kritika volt, hanem egyes emberek szubjektív véleménye. Persze örülök, ha van egy építő jellegű kritika, de ezek általában nem arról szólnak.
Félsz a konkurenciától?
Nem félek a konkurenciától, de néha azt érzem, nem ugyanarról a rajtvonalról indulunk. Ezt úgy értem, hogy rengeteg jó színész van, de az, hogy kit hívnak be egy castingra, már egy másik kérdés. Jó volna, ha kicsit tágulna ez a kör, és nem lennének túlságosan leosztva a lapok. Más az, ha az ember versenyhelyzetben nem kap meg egy szerepet, azzal lehet mit kezdeni.
Mi volt az utolsó dolog, ami felvillanyozott?
Úgy két hete kitaláltam, hogy szeretnék elkezdeni egy mentálhigiénés szakember képzést. Azóta már elbizonytalanodtam ezzel kapcsolatban, de akkor nagyon lelkes voltam, és motivált.
Mikor voltál a leggyávább életedben?
Nagyon sokszor nem álltam ki magamért, nem tudtam eljönni egy olyan helyzetből vagy kapcsolatból, ahol méltatlanul bántak velem. De a gyáva nekem egy nagyon negatív töltetű szó, egy bűn. Szerintem az az igazán gyáva, aki nem vállal felelősséget, aki elbújik, aki kihátrál bizonyos helyzetekből, amikor valaki számítana rá, aki cserben hagyja a másikat. Remélem, hogy ilyet nem csináltam.
Mi a leginkább elviselhetetlen benned hosszú távon?
Hogy rosszul kommunikálok vagy nem kommunikálok. Ha valami nagyon intenzív érzést kezdek el érezni hirtelen, akkor azt nem tudom egyből szavakba önteni, és elmondani, hogy mi a baj. Ettől más megőrül, amit értek, de nekem ehhez idő kell. Én egy lassú ember vagyok.
Reménykedsz abban, hogy van valami a halál után?
Hiszek benne, hogy van. Pár éve elkezdtem többet foglalkozni önismerettel, pszichológiával, és a saját életemben is megtapasztaltam, hogy a tudatalatti mennyi mindent érzékel a világból, amit a tudatos vagy racionális agyunk nem. Annyira fantáziátlan lenne, ha nem lenne semmi.
Szeretnéd megtudni, hogy melyik évben fogsz meghalni, ha erre volna lehetőség?
Nem, mert az rátenne egy plusz szorongást az életemre.
Mennyire vagy megbékélve a halállal?
Nem félek a haláltól, bár amikor a legközelebb kerültem hozzá, akkor nagyon erősen azt éreztem, hogy élni akarok.
Mi az életed tragédiája?
Az önszabotálás. Saját magamat korlátozom, mert egy csomó dologról nem hiszem el, hogy képes lennék rá, ezért inkább nem csinálom. Ezen már fejben elkezdtem változtatni.
Van olyan rendező, akiért odaadnád a kisujjad, hogy vele dolgozhass?
Jim Jarmusch, Ruben Östlund.
Melyik számot hallgatod a legtöbbet mostanában?
Beton.Hofi: Tükörterem. Volt az a Jolly presszós koncertfelvétel a Jazzbois-zal, én ott szerettem meg mint előadót és mint személyiséget. Egyszer a Borároson sétáltam, mentem a színházba, Beton.Hofit hallgattam, és arra gondoltam, milyen vicces lenne, ha szembejönne, és csak megmutatnám neki a telefonomat. És pont szembejött, de olyan gyorsan történt, hogy nem volt időm reagálni.
Mitől tartasz a leginkább?
Félek a szeretteim elvesztésétől. Ez a baleset felerősítette bennem, hogy mennyire törékeny az emberi élet, és bármelyik pillanatban vége lehet. Érdemes nem félni, és belevágni dolgokba, mert ez az egy életünk van, és nem tart örökké.
Mikor inogtál meg a legjobban a színészettel kapcsolatban?
Az elmúlt időszakban. De már a baleset előtt is, a baleset csak ráerősített erre. Kiégési tüneteket produkáltam, és sokszor nehéz volt színpadra állnom. Az egész szakma helyzetéből adódóan is meginogtam, hogy ennek így van-e értelme. Azt éreztem, hogy csak egyre rosszabb lesz, fullasztó volt. Cserhalmi mondta, hogy amióta a pályán van, nem volt még ilyen nehéz színésznek lenni.
Tehát már a baleset előtt mentél a változtatás irányába?
Abszolút, csak a saját tempómban csináltam volna. Szépen lassan, még egy kicsit húztam volna. De az élet azt mondta, nem, most lett vége, és emiatt hálás is vagyok.
Mi lenne az utolsó vacsorád?
Említettem azt a szíciliai pizzát, vagy egy jó paradicsomos pasta egy pohár vörösborral. Friss és helyi alapanyagokból, valami nagyon finom desszerttel, mondjuk egy tiramisuval.
Minek van értelme ebben az életben?
Azt már tudom, hogy minek nincs, hosszú távon. Aminek van: a családdal, a szeretteinkkel, a barátainkkal töltött időnek. Most a nagypapám temetésén is ezen gondolkoztam. Nem arról volt szó, hogy hány órát dolgozott egy héten, hanem a gyerekeiről, az unokáiról, arról, hogy milyen közösségi és közösségépítő ember volt, hogy a környezetében hogyan tudott támogatni másokat, figyelemmel fordulni mások felé.
Annak idején Szász Júliával a balesete miatt nem tudtuk megcsinálni az interjút, ezért ugrottunk most vissza a nyolcadik helyezettre, legközelebb a harmadik helyezettel folytatódik a cikksorozatunk.
————
Cikksorozatunkban az 1993 után született magyar színésznők közül választottuk ki azt a tizenkettőt, aki eddig a leginkább észrevetette magát mozifilmekben, tévésorozatokban és kisfilmekben, illetve a közeljövőben várható a berobbanása. A sorozat többi részét itt találja, az öt évvel ezelőtti hasonló cikksorozatunk pedig erre van.
