Balla István
Balla István
Tetszett a cikk?

Számos európai város után Budapestre, a BOK csarnokba is megérkezett februárban a Van Gogh – The Immersive Experience, főleg a fiatalok azóta is tömegesen látogatják. De hát, ki ne akarna megosztani egy jó kis napraforgós vagy búzamezős szelfit az Insta-oldalán?    

Az úgynevezett immerzív kiállítások kétségtelenül egyre népszerűbbek és egyre nagyobb vitát kavarnak világszerte. Valamifajta alámerülés élményét ígérik az adott művek világába, amely művek lehetnek akár újszerű és kreatív multimédiás művészeti alkotások is, ilyenekbe azonban csak elvétve futhatunk bele. Ezek a tárlatok inkább jól eladható, népszerű, a popkultúra részeinek tekinthető alkotók életművére alapoznak.

Janet Murray esztéta szerint egy ilyen kiállításon a néző „transzportálódik”, egy másik valóságba kerül át, és a műalkotás aktív vagy passzív részesévé válik. A The Guardian cikkében több művész és művészettörténész azonban erősen kritizálja ezt az immerzív-kiállítás divathullámot, mondván, ezek mindössze pofátlan pénzlehúzások, sok eredeti ötlet nincs bennük, egyszerűen kivetítik, esetleg némi animációval feldobva Dali, Van Gogh, Monet képeit hatalmas felületekre. Van, aki még az azt is felveti, vajon mit szólnának ehhez azok a halott művészek, akiknek a munkáiból építik fel a tárlatokat.

Balla István

„Senki sem tudja, hogy az adott művész akarná-e ezt. Szerintem ez nagyon tiszteletlen. Rossz hírét kelti az egész iparágnak, pedig sokkal, de sokkal többről is lehetne szó” – véli például Ralph Nauta, a DRIFT stúdió társalapítója.

Igazából nekem is ilyesmi kérdések jutottak először eszembe, amikor két tinivel ellátogattam a BOK-csarnokba. De el kell fogadnunk, hogy a „tárlat” leginkább a Z-generációnak szól (a látogatók többsége akkor is e korosztályból volt, amikor ott voltunk), és kevésbé van köze a művészethez, mint a szelfimúzeumhoz, a TikTokhoz vagy az Instagramhoz. Ez egyébként nem is titkolt szándék: számos ponton fényképezős ikon jelöli, honnan legjobb szögből lőni egy-egy képet. Azaz a lényeg az, hogy

a képekről készült képekről készült képek felkerülhessenek a netre, és hozzák a lájkokat.

A tini kísérőim szerint nincs ezzel semmi baj. „Jó lett volna, ha van azért pár eredeti Van Gogh-kép is” – mondják ugyan, de kifejezetten nagy élménynek tartották így is a három részből összeállt kiállítást (és készítettek n+1 fotót természetesen).

Az első teremben becsületesen végigolvasták a Van Goghról szóló tudnivalókat, noha az ismeretterjesztő szövegek nemcsak, hogy túl hosszúak, önismétlők és csapongóak, hanem kifejezetten magyartalanok, mintha fordítóprogrammal készültek volna. Ennél – számomra – csak a falakon sorakozó híres festmények másolatai rosszabbak. (A tini kísérőim szerint viszont így legalább el tudják képzelni, milyenek is az eredeti művek.) Egy sarokban filmet vetítenek Van Gogh művészetéről, másutt térképek, időszalagok mutatják mikor merre járt a művész. Maradjunk abban, hogy az ismeretterjesztő rész miatt sem én, sem a tinik nem jönnének vissza.

De nem is ezért jöttünk. Az első emlékezetesebb installáció egy nagy 3D-s váza, amelyre sorra kivetítik Van Gogh különböző virágcsendéleteit. Kicsit arrébb ott van a híres kis arles-i szoba, ezúttal nem festményként (a szobát háromszor örökítette meg Van Gogh, ezek a képek ma Chicagóban, Amszterdamban és Párizsban láthatók), hanem 3D-ben, életnagyságban berendezve. Sajnos be nem lehet menni. „Pedig a széken ülve micsoda szelfit készíthettem volna!”

Balla István

A kiállítás igazi nagy dobása a következő, hatalmas terem. Itt strandszékekbe süppedve ámulhatnak a látogatók azon, ahogy körben kivetítik Van Gogh képeit, ráközelítenek egyes részletekre, és különböző animációkkal dobják fel az egészet. Hol rákok mászkálnak, hol pillangók röpködnek, hol csillagok hullanak. Közben szól a zene és időnként elhangzik egy-egy kis idézet a művésztől.

Ez tényleg nagyon látványos, picit tényleg bevonódunk a Van Gogh-i világba. A cinikus énem azt mondaná, hogy persze ez is csak vásári szórakoztatás, de a tinik itt abszolút elvarázsolódtak, és persze dolgozott a telefonjaik kamerája rendesen. Azt joggal kifogásolták viszont, hogy miért nem oldották meg a terem plafonjának bevonását. Kifejezetten kiábrándító volt, mondjuk a Csillagos éj című kép úgy, hogy bár körben a falakon lenyűgöző látvány a sok örvénylő galaxis és a hulló csillag, de a fejünk felett a BOK-csarnok fémváza éktelenkedik, erősen kizökkentve bennünket a fentebb emlegetett transzponálódásból.

Balla István

Ez a „világba átlépés” – a belépőn kívül újabb 500 forintért – a kiállítás végén, VR-szemüveggel azonban hibátlanul megvalósult. Ott valóban abszolút beléphettünk és körbenézhettünk a Van Gogh által megfestett kávézóba, kis hálószobába, végigmehettünk az éjjeli utcán, vagy repülhettünk a napos búzamező fölött.

Nem véletlen, hogy az immerzív divat igazából innen, a VR-világból indult ki. (Ezt viszont akár otthon is átélhetnénk VR-szemüveggel, de akkor nem kéne kiállítás, ugye.)

Az utolsó teremben még lehet színezni zsírkrétával Van Gogh-műveket, amiket elvileg ki is lehet vetíteni a falra (mondjuk, amikor ott voltunk, ez nem működött). Továbbá nagyon drágán lehet vásárolni pólót, bögrét, hűtőmágnest a shopban.

Kifelé menet, miközben a tinik az elmúlt másfél órában készült fotóikat nézegették, posztolgatták, lájkolgatták, azért lelkesen dicsérgették a kiállítást is. Megállapították, hogy ezek után el kell menniük valahova eredeti Van Gogh-műveket tanulmányozni.

Ez a hatás (a tinik érdeklődésének felkeltése) mindenképp felírható a kiállítás erényei közé.

És ez már valami.