Roadok sztoriznak a magyar rockzene nagyjairól: Kóbor János ütközete a Vörös hadsereg oszlopával

Fanatikusok voltunk, akik ott ugráltak, énekeltek a koncerteken. S közben nemcsak az imádott zenészeket irigyeltük, hanem azokat is, akik segítették őket... a színpadon, a háttérben, a hétköznapokban: a roadokat, akik hozzátartoztak a leghíresebb együttesekhez. Nos, most a roadok „aranycsapata” pörgeti vissza az időgépet: tizenegyen mesélnek a legendás időkről, az Illés, a Metro, az Omega, a Piramis és megannyi népszerű zenekar kulisszatitkairól. Ez lesz az igazi roadmovi-e.

– Úgy gondoltuk, meg kell örökítenünk mindazt, amit átéltünk. El kell mesélnünk, milyen volt közvetlen közelről végigélni a zene hódítását Magyarországon. Mi voltunk a tanúk, akik láttunk, hallottunk mindent, s akiknek megadatott, hogy kicsit háttéremberként is megfürödhessünk a sikerben – emlékezett Csabai Tibor, akit mindenki csak Tibuszként ismer a szakmában. – Tizenegyen mesélünk ebben a könyvben, valóban tisztelegve a beatnemzedék előtt. Nekem megadatott, hogy húsz évig dolgozhattam és létezhettem az Omega mellett. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a banda részévé váltam, szinte testvérként szerettük egymást. Megsirattam Mihály Tomi, Benkő Laci és Kóbor Jani halálát. Rengeteg közös élményünk volt. Olyan sztorikról mesélünk majd, amelyeket eddig még soha nem hallottak. Egyszer például nyugati turnéra utaztunk. A dátumra is pontosan emlékszem: 1974. szeptember 29. Volt a zenekarnak egy kisbusza, és mi Meckyvel ketten a vízumra való várakozás miatt késve indultunk a többiek után. Az utunk az NDK-n keresztül vezetett, és valahol Drezda környékén már ájulás kerülgetett a volán mögött. Szóltam Meckynek, vezessen ő, mert teljesen kimerültem. Így indultunk tovább, és egy irtózatos csattanásra ébredtem az anyósülésen. Mecky nekivezette az autót egy böhöm nagy oszlopnak, s mi onnan egy négy méter mély árokba zuhantunk. Kisebb-nagyobb sérülésekkel megúsztuk a karambolt, de néhány perc múlva gépfegyveres szovjet katonák vettek körül minket, merthogy a kidöntött oszlop az ő távközlésük része volt.

Tibusz az Omega első kisbuszával – hasonlót vezetett oszlopnak az énekes

És Tibusz csak mesélt és mesélt... Például egy angliai útról, amikor Benkő Lacinak Levi's farmert kellett vennie egy román koncertszervezőnek, és emiatt lekésték a kompot, így tíz órán át ültek a zenekari kisbuszban, zuhogó esőben.

Roadnak lenni valóban bizalmi munkakör volt, és akik ezt csinálták, kivételezettnek érezhették magukat. Jánossy Bélának megadatott, hogy előbb az Illés, majd a Fonográf zenekar „tagjává" válhatott.

– Érettségiztem, amikor ’69-ben az Illés stábjába kerültem – mondta Jánossy. – Óriási dolog volt az ország tán leghíresebb zenekarához tartozni, velük turnézni, a koncertjeiket testközelből figyelni. Soha nem felejtem el azt a balhét, ami után az Illést némi cinizmussal a vidék legjobb zenekarának titulálták itthon. Történt ugyanis, hogy Aczél György elvtárs, a Kádár-rendszer fő kultúrpolitikusa egyre idegesebben nézte a sok hosszú hajú fiatalt. Erről aztán kikérték Bródy János véleményét is, aki lazán azt válaszolta: ez csak a hülyéket zavarja. Jött is a válasz: az Illés nagyjából egy évig nem léphetett fel a fővárosban, mondván, elárulták a hazát. Én egyébként hangmérnökként dolgozom, és büszkén mondhatom, hogy az ország összes ismert zenekarának segítettem a munkáját. Sokan kérdezik tőlem, miként élem meg, hogy Szörényi Levente és Bródy János ennyire eltávolodott egymástól. Erre én azt mondom: ha más is a világnézetük, azért csak egy színpadra álltak az István, a király negyvenéves jubileuma alkalmából. S ez a legfontosabb.

Jánossy a Várklubban Bródy Jánossal, a 70-es évek elején; a szövegíró beszólt Aczél Györgynek

A roadok „aranycsapatáról” szóló könyv a napokban jelenik meg, új nézőpontból láttatva a haza beat- és rockzene történetét.