„Mészáros Lőrinc dédunokái talán már kedves gazemberként gondolnak vissza a dédpapára”
Magyarország információs diktatúra, és azt, hogy nagy a baj, hamarosan az is észre fogja venni, aki eddig azt mondta, nem érdekli a politika – véli Kerékgyártó István író, egykori üzletember, aki regényeihez és színdarabjaihoz sokat merít saját, politikusok társaságában szerzett tapasztalataiból. Arról is beszélgettünk vele, hogy kerül az abált szalonna a jachtra.
December elején mutatta be az Orlai Produkció a Skorpió című előadást a Belvárosi Színházban, Máté Gábor rendezésében, Mészáros Máté, Csonka András, Schruff Milán, Ulmann Mónika, Járó Zsuzsa és Pataki Ferenc szereplésével. Kerékgyártó István színdarabja egy idősödő cégvezetőről szól, aki a rendszerváltás után, a privatizációkor építette fel a cégét, és sehogy sem akaródzik átadnia a vezetését két ambiciózus fiának, akik pedig úgy gondolják: a papa már nem érti a NER szabályai szerint működő, új világot.
Kerékgyártó, ahogy korábbi drámáiban – például a Katona József Színházban bemutatott Rükvercben vagy a Jurányiban játszott Hurokban –, illetve regényeiben is (többek közt Vagyonregény, Trüffel Milán, avagy egy kalandor élete, A rendszerváltó), most is sokat merített saját tapasztalataiból: fiatalon a Pécsi Egyetem adjunktusa volt, a rendszerváltáskor viszont az elsők között alapított privatizációs tanácsadó céget, sikeres üzletember lett belőle, majd a politikához is közel került, amikor a mai NMHH elődje, az Országos Rádió és Televízió Testület főigazgatója lett. De még az ezredforduló előtt visszavonult az üzleti élettől és a politikától, azóta írással foglalkozik.
A Skorpióról és a politikusok és üzletemberek között szerzett, nem túl kedvező tapasztalatairól kérdeztük.
hvg.hu: Spiró György korábban azt mondta önnek, 65 fölött már ne nagyon kezdjen senki komolyabb mű írásába, mert akkor már nem fog úgy az ember agya. Most itt áll 70 évesen egy vadonatúj drámával. Nem volt igaza Spirónak?
Kerékgyártó István: Nem volt igaza, olyannyira, hogy rákérdeztem nála a múltkor, és már nem is emlékezett, hogy ilyesmit mondott. De hát ő is írt 70 fölött. Az ember annyi tapasztalatot összegyűjt ennyi idős koráig, hogy ha nem épült le addigra teljesen, óhatatlanul másképpen látja már a világot. Kétségtelen, hogy bizonyos tulajdonneveket elfelejt az ember, de összegezni tudja az életét. És nekem különböző életeim voltak: voltam egyetemi oktató, voltam üzletember, voltam ORTT-főigazgató, azaz voltam a politika környékén is. Ennek valamiféle öregkori szintézise ez a dráma, és talán annyira még nem vagyok hülye, hogy még le is tudom írni mindezt. Amíg nem röhögnek ki, amíg azt mondják a fiatalabb barátaim és a gyerekeim, hogy nem ciki, addig csinálom.
hvg.hu: A darabban sem a cégvezető, sem a céget megkaparintani kívánó két fia sem épp kellemes személyiség, hogy a lehető legfinomabban fogalmazzak. Saját tapasztalatai alapján úgy véli, rendes, erkölcsös ember is tud azért nagy sikereket elérni az üzleti világban?
K. I.: Nem szükségszerű, hogy ilyen emberek kerüljenek vezetői pozícióba, de az tény, hogy egy igazgató könnyen megszokja, ha nyalják a fenekét, hogy mindenre rábólintanak, amit mond, és elveszti a kontrollt – ez a politikára is igaz. Ez pedig később rossz döntésekhez vezet;
a zsarnoki hajlam szükségszerűen kialakul, ha a vezető elfojtja maga mellett a kritikus hangokat.
Az okos vezető mindig maga mellett tartja azokat a fiatalokat, akik felhívják a figyelmét a hibáira, és ezt segítségnek, nem támadásnak veszik.
hvg.hu: Bár a darabban egy ponton elhangzik, hogy az nyeri a pályázatokat, aki jóban van a megfelelő emberekkel, ezúttal – több regényével vagy színdarabjával szemben – nincs politikus karakter a Skorpióban.
K. I.: A darab többek közt a generációváltásról szól, abban pedig nagyon erősen ott van a politika. A két fiú is beszél arról, hogy eleinte valamiféle szabad verseny működött, mert mindenkit odaengedtek a vályúhoz, de aztán ez megváltozott: megjelentek a meghívásos pályázatok, amiken már csak egy bizonyos réteg indulhatott, másoknak meg se fordult ilyesmi az eszében, mert tudták, hogy esélyük se lenne. Ezek a fiúk a drámában már NER-kompatibilisek, ők már a NER-ben üzletelnek a kapcsolataik révén. Az apa még abban a korban kezdte, amiben én is üzletember voltam: akkor egy pályázatra azt mondták, a legkedvezőbb ajánlat nyer, és kész. Ma ilyenről nincs szó. Az öreg még a versenyt képviseli, a fiai már azt a világot, ahol csak a politikai kapcsolatok számítanak.
Voltam ilyen tárgyaláson, üzletemberek és politikusok között. Néha úgy tűnik, hogy az üzletember van fölül, hiszen ő osztja majd vissza a pénzt zsebbe az asztal alatt, máskor meg úgy tűnik, a politikus van felül, hiszen ő adja meg a lehetőséget a munkára. Érdekes szimbiózis ez a politikusok és az őket pénzelő üzletemberek között, szinte már kiegyenlített, mellérendelési viszonyról van szó, kölcsönös hálával. Ez jól kiderült a Völner-ügyben közzétett, titkos beszélgetés-felvételekből. Bármennyire is úgy tűnik, egy államtitkár mégiscsak jelentősebb szereplő, pontosan lehet tudni, milyen hálás, amikor mehet a pénzéért. Más kérdés, az egyik oldal tagjai egymás közt hogyan vélekednek a másik oldal tagjairól, és viszont. Ilyen beszélgetéseket is hallottam: a megvetés és lenézés kölcsönös.
hvg.hu: Az összes művében alávaló, erkölcstelen gazemberekként ábrázolja az elit tagjait. Saját tapasztalat?
K. I.: Minden társadalom átalakulása eleinte szennyel jár. A klasszikus kapitalizmus kialakulásának korából is szörnyű történetek hallhatóak, nem véletlenül tartja a mondás, hogy az első millió megszerzéséről inkább ne kérdezzünk. Az első generációk tagjai közül sokan csalással, vérrel, fenyegetéssel szerzik meg a tőkét, aztán a harmadik-negyedik generáció már nagyon finoman, elegánsan tudja ezt csinálni. Ők már megtanulják, hogyan kell viselni a szmokingot, milyen ételhez melyik bort kell inni, hogyan kell tárgyalni, hogyan kell elegánsan például a kultúrát támogatni. Ez nálunk még nem alakult ki.
De lehet, hogy Mészáros Lőrinc vagy Szíjj László konszolidált dédunokái már majd úgy gondolnak vissza a dédpapára, hogy kedves gazemberek voltak, de mégiscsak ők tették le az alapokat.
Mi most abban az időszakban vagyunk, amikor még látjuk az első generációt, és a második generáció másfajta ocsmányságait is. Ezért nem extrémitás, amikor ilyenekről írok; Dániában vagy Norvégiában valószínűleg annak számítana, ha így jellemezném a tőkéseket.
Ráadásul a privatizációval a rendszerváltás után együtt járt az a különös érzés, hogy az emberek egy éve még egy szobában ültek, kollégák voltak, majd az egyikük a többi főnöke lett, sőt tulajdonosa, a kollégák pedig szinte a jobbágyaivá váltak. Könnyen mindenhatónak érezheti magát, aki egyszer csak odaállhat ezerhatszáz munkavállalója elé mint az újdonsült főnökük. Sokak személyisége torzulhatott ettől.
hvg.hu: Nemrég jelent meg egy fotó Mészáros Lőrinc feleségéről, Várkonyi Andreáról, amint egy 17 milliárd forintos jacht fedélzetén 399 forintos, fémdobozos energiaital-jegeskávét szürcsölget. Ön szerint miért okozott akkora felhördülést pont ez a jelenet?
K. I.: Ha valami szuper, csúcsminőségű italt ittak volna, akkor azon hördültek volna fel. Ez az a helyzet, amikor ha van rajta sapka, az a baj, ha nincs, az. Nem tudtak volna olyat inni, ami miatt ne támadták volna őket, és emiatt ráadásul könnyebb volt, mert ezt a márkát sokan ismerték, nem kellett megmagyaráznia senkinek, hogy mi az. Én ebben semmi kivetnivalót nem láttam: ha valaki megszokott valamit, továbbra is azt fogja keresni; ha az abált szalonnát szokta meg, a jachtján is abált szalonnát fog enni, akkor is, ha lenne pénze másra. Jelentéktelen, de könnyen kommunikálható dolgok ezek, hasonlóak ahhoz, mint amikor a politikus parizert eszik egy fotón. A kisebb, átlátható termékek erősebbet szólnak, mint azok, amikről a legtöbben fel se fogják, hogy kerülhet ennyibe mondjuk egy karóra.
hvg.hu: Ugyanezt gondolja a százmilliárd forintos focistadion VIP-páholyában szotyit köpködő politikusokról is?
K. I.: Nem, az nem ugyanez. Itt inkább arról a generációs kérdésről van szó, amit az előbb említettem: ők még nem tudtak átállni, de a gyerekeik már nem fogják köpködni a szotyit, az unokáknak pedig már glaszékesztyűs pincérek szolgálják fel ezüsttálcán. Nem lehet ezt egyik napról a másikra levetkőzni, már csak azért sem, mert akkor meg komikus parvenüknek tűnnek, mint a vadászöltönybe beöltöző Lázár János, akin röhögünk még akkor is, ha neki valójában megvan a kellő eleganciája. Ha meg roggyan rajtuk a túlméretezett nadrág, akkor azon röhögünk.
Az az igazság, hogy utáljuk ezeket a gazdag, hatalmukkal visszaélő politikusokat, ha van rajtuk sapka, ha nincs.
Gond az olcsó kávé és a kastélyépítés is, mert az eredete problémás: a közösből lopott pénz.
hvg.hu: Ilyen tekintetben mit gondol a többiekhez képest különutas Orbán Viktorról, aki következetesen kockás ingben, disznótorossal pózol, jachton nem látni, és az Adrián nyaral, nem Ibizán?
K. I.: Azért ez megbillen egy kicsit, ha megnézzük Hatvanpusztát. Azt gondolom, ő igazából oda vágyik, a disznótoros és a kockás ing egy tudatosan, kívülre mutatott póz. Azért elég nagy garázst építtetett Hatvanpusztára, ott azért lesz vagy talán már van is jó néhány szép autó. Ő csak játssza és jól játssza ezt a szerepet, még ha tényleg szereti is a szotyit, és tényleg nem is tud öltözködni. De azért a famennyezetes könyvtárat látva József főherceg egykori birtokán úgy tűnik, ő valójában a feudális világba vágyik vissza, és nyilván nem jobbágyként.
hvg.hu: 1998–1999-ben az Országos Rádió és Televízió Testület főigazgatója volt. Akkori tapasztalatai mentén mit gondol az Orbán-rendszer mai médiájáról?
K. I.: Egyszerűen nem értem a helyzetet. Részben én hoztam létre egy monitoring részleget, amely rendszeresen megnézte a közszolgálati, a vidéki és a fontosabb kereskedelmi adókat, hogy megfelel-e a működésük a médiatörvénynek. Amelyik nem tartotta be a szabályokat, simán megkapta a büntetést. És úgy tudom, ez a részleg ma is működik, de tényleg nem tudom, mit csinálhatnak. Hogy lehet, hogy megvannak a törvények, megvan a hivatal, de senki nem kéri számon? Miért nem kiabál az ellenzék, miért mennek tömegek a köztévé elé tüntetni?
Egészen elképesztő, ahogy működnek, ahogy felvásárolják vagy megölik az ellenzékinek számító médiavállalkozásokat. Nincsenek szavaim rá, mennyire szörnyűnek tartom mindezt. Sőt, azt mondom:
Magyarország egy információs diktatúra.
Kézben tartják az információkat, még a legkisebb lukakat is betömik, semmi nem csöpöghet be. Hiába mondják erre, hogy az internet szabad, mert az átlag vidéki lakosság nem így használja a netet; magam Somogyból származom, vannak ott ma is kapcsolataim, és látom, mennyire nem jutnak el a hírek vidékre. A legfontosabb probléma Magyarországgal ez az információhiány, hogy a kormány elzár és elszigetel minden valós információt. Amúgy fantasztikusan: nagyon jó tanácsadóik lehetnek, mert az ő szempontjukból nagyon jó és kiszámítható ez a működés. Ezért nyilván orosz tanácsadók is felelősek.
hvg.hu: Sokat beszéltünk a tisztességtelen politikusokról, de mi van a tisztességesekkel? Biztos voltak ilyen ismerősei is.
K. I.: Amikor közelebb voltam a politikához, azt láttam, kipörögnek a tisztességesek. Őket tartották a szerencsétlen hülyéknek, akiknek annyi eszük sincs, hogy megszedjék magukat, és előbb-utóbb ki is szorították őket a pártokból, ahol mindenki tudta, ki miből építette meg a maga nyaralóját. Hogy ez még így van-e az újabb pártoknál, a Momentumnál vagy a Kétfarkúnál, nem tudom, talán nem. Az LMP-ért már nem tenném tűzbe a kezem. Fogalmazzunk úgy: nagyon nehéz erkölcsösen politizálni.
hvg.hu: A rendszerváltó című regényében leír egy jelenetet, amelyben a kormánypárt politikusai egyszerűen lefizetik az ellenzéki politikust. Úgy gondolja, ennyire egyszerű a képlet a valóságban is?
K. I.: Ennyire. Voltam olyan tárgyaláson, ahol azt mondták, „Gyerekek, itt a pénzről van szó, nézzük meg, ki mit tehet a közös ügyünk érdekében”. Pillanatok alatt át is ment a szükséges törvénymódosítás. Lehet, hogy ez ma nem így megy, de azt azért lehet látni, kik azok az ellenzéki politikusok, akik a kormánypárt zsebében vannak, és ezek hogyan bomlasztják és akadályozzák a saját pártjukat. Nem vagyok DK-rajongó, de fura módon ott látom a legkevésbé, hogy be tudott volna épülni a kormánypárt.
hvg.hu: Gyurcsányról sem gondolja?
K. I.: Nemcsak nem gondolom, de biztos vagyok benne, hogy őt nem tudták megvenni. Más kérdés, hogy objektíve származhat előnye Orbánnak Gyurcsányból, de ez nem Gyurcsány szándéka. Ugyanakkor emberileg azt is megértem, hogy ha egyszer övé a legnagyobb ellenzéki párt, az ő szempontjából jogosan mondja, hogy „Akkor miért én vonuljak vissza? Vonuljon vissza a 3-4 százalékos párt vezetője!” Mintha az állatok azt mondanák az oroszlánnak, figyelj, egy kicsit add át a hatalmat a hiénáknak vagy a leopárdnak. „Miért adnám? Ha akarjátok, küzdjünk meg!” Más kérdés, hogy ez jó-e az országnak, vagy sem. De egy politikus nem így gondolkodik, neki az a legfontosabb, hogy megtartsa a hatalmát, márpedig tény, hogy Gyurcsány érte el a legjobb eredményeket az ellenzékben – hogy miért, azt ne minősítsük. A politikusnak drog a politika, de ez így van az üzleti élettel és a pénzzel is: mindig több kell, de nem azért, mert majd elkölti rántottára vagy ruhára, hanem mert az válik droggá, hogy „én tudok pénzt csinálni, akkor csinálom is”. Amikor én azt mondtam, hogy kiszállok, senki nem értette, mindenki hülyének nézett.
hvg.hu: Nem volt vonzó az önt körülvevők mesés gazdagsága?
K. I.: Volt cégem és több cégben tulajdonrészem; polgári életet szerettem volna élni, mondjuk olyat, amilyet egy közepes francia ügyvéd vagy egy német egyetem docense. Azt akartam elérni, hogy utazhassak, ha nem is luxusutakon, ehessek éttermekben, ha nem is három Michelin-csillagosokban, és ne kelljen néznem, mennyibe kerül egy könyv, amit meg akarok venni. Végiggondoltam, ez mennyiből teljesíthető, és azt mondtam, ha ezt elértem, abbahagyom. Mielőtt így tettem, ki akartam menni fél évre Dublinba egy nyelviskolába, hogy fél évig csak nyelvet tanuljak. Beszéltem erről egy gazdag ismerősömmel, aki majd’ megőrült, hogy ő ezért mennyire irigyel. Mondom, „Figyelj, neked van 15 milliárd forintod, biztosan elmehetnél.” „Hogy mehetnék? Három napra nem tudok elszabadulni!”
Kiderült, ő hétvégente felül egy gépre, elmegy New Yorkba, megnéz valamit a Broadway-n, eszik egy luxusétteremben, majd vasárnap este hazarepül, mert hétfőn már tárgyalás van. Nem olyan vonzó ez az élet.
Én nagyon szeretek utazni – több mint hatvan országban jártam, sokszor autóstoppal csavarogtam –, fontos nekem az olvasás: ezt az életet ők nem tudják élni, úgy pörög velük a mókuskerék.
hvg.hu: Többször utal bizonyos tárgyalásokon elhangzott, kétes törvényességű dolgokra. Van olyan terhelő információ a birtokában, amit ha nyilvánosságra hozna, azzal változást érhetne el?
K. I.: Nincs, mert nem tudok elképzelni semmit, amire a kormánypárt hívei rámozdulnának. Azt mondanák, álhír, fake news. Ha bemutatnánk egy videófelvételt, azt mondanák, hamisítványt, vagy hogy miért ne, hát ő megtehette, vagy hogy de a másik még rosszabbat tett. Amikor már hitté vált a választók viszonya a pártjukhoz, náluk nem lehet változást elérni.
hvg.hu: Mégis, mi a legsúlyosabb bűncselekmény, amiről biztosan tudja, hogy politikus megcsinálta?
K. I.: Konkrét példát nem akarok mondani, mert be lehetne azonosítani. De képzeljen el az olvasó valami szörnyűséget, és szorozza meg kettővel. Megtörtént.
hvg.hu: Az ön műveiben végső soron mindig a gazdasági törvényszerűségek mentén működik az üzleti vagy politikai vezetés. A mai rendszerre még igaz ez, még mindig egyszerűen csak a „legyen minél több pénzünk” elve mozgatja az országot?
K. I.: Azon már túlvagyunk, néha már az őrült ideák szintjénél tartunk. Azt hiszem, Orbán kialakított magában egy világképet, ami sajnos valószínűleg téves. Magyarország érdeke, hogy a Nyugathoz tartozzunk, maradjunk az Unióban és feleljünk meg a szabályainak, akkor megkapjuk a pénzünket. Látjuk, ebből a pénzből mit lehet csinálni egy volt szocialista országból, elég csak Észtországra néznünk, ami ráadásul rosszabb helyzetből indult, mert a Szovjetunió része volt. Ezzel szemben nálunk van egy csoport, amelynek tagjai abszolút hatalmat akarnak, és jól is érzik magukat így, mert van kastélyuk, nem leválthatóak, szabadon gazdagodhatnak. Ezt viszont csak a Kelet felé kacsintgatva lehet megtenni, mert erre ott vannak modellek. Ennek szörnyű következménye lesz rövid és hosszú távon, de a haszonélvezők számára ez is egyfajta racionalitás: az oroszokkal vagy a kínaiakkal üzletelünk, mert abból bármit le lehet venni magunknak.
hvg.hu: Már 2012-ben is azt nyilatkozta, aggasztja, ahogy „az ország rohan a szakadék felé”. Azóta eltelt tizenegy év: mikor jön az a szakadék és a zuhanás?
K. I.: Valószínű, hogy ez nem olyan zuhanás lesz, ahogy egy lift leszakad, inkább a sokat emlegetett békás eset a lassan felforralt vízzel. Egyre rosszabb és rosszabb a helyzet: korábban az uniós országok közül az utolsó ötben voltunk a gazdasági mutatóink alapján, aztán a háromban, most már a kettőben, szép lassan megyünk hátra, nem robbanásszerűen. Az igazi krízis az lesz, amikor kilépünk az Unióból, és mindenki észreveszi, hogy másképpen mehet át a határon, hazazavarják a külföldön dolgozó magyarokat, meg megjelenik az áruhiány.
Én úgy érzem, egyre jobban hergelnek az Unió ellen, hogy azt mondhassák, mivel nem kapunk pénzt, nem érdemes tagnak maradni.
Onnantól nagyon szomorú világ jön; a briteknek se könnyű, pedig ők nagy gazdaság. Az a sok fiatal, aki most azt mondja, hogy nem érdekli őket a politika, akkor majd rájön, kellett volna, hogy érdekelje. De én ezt már csak valami szociális otthon ablakából nézem majd végig, és eszembe jutnak Kierkegaard szavai: „Nevess a világ ostobaságain, vagy sírj azokon, mindkettőt meg fogod bánni”. De alkatomnál fogva én inkább nevetni próbálok majd.
hvg.hu: Ha nem jutunk el idáig, és valami csoda folytán egyik napról a másikra tökéletesen demokratikus és erkölcsös garnitúra venné át Magyarország vezetését, onnantól ön szerint mennyi idő lenne visszaállni a normálisra, egy átlagosan jól működő EU-s demokrácia szintjére?
K. I.: Franz Grillparzer osztrák író mondta, hogy a változás soha nem olyan nagy, mint amilyennek először látszik. Én azt gondolom, a magyar lakosság nem lett a zsigereiig jobboldali, hát nem is olyan rég még liberális kormányokat szavaztak meg tömegével. A legfontosabb annak a néhány jogszabálynak a megváltoztatása lenne, hogy újra beinduljanak az EU-s pénzek. Ebből újra normális életet lehetne teremteni, és így, azt gondolom, talán gyorsabban helyreállna a helyzet, mint gondoljuk, mert talán mégsem ment mindez olyan mélyen a lelkekre, talán mégsem igaz, hogy ez már nemzedékeken át bennünk marad. Mindig az jut eszembe, amikor Sztálin meghalt ’53-ban, és elkezdték mondani, mi mindent is csinált ő: hihetetlenül sokan zúdultak fel hirtelen, hogy hát őket becsapták, ők ezt nem is tudták, és pillanatok alatt kiderült, hogy normálisabb, emberibb a látásmódjuk. Ha végre kinyílna a média, széles körben ismertté tennének pár olyan dolgot, amiről a többségnek fogalma sincs, az visszaállíthatná a normális kerékvágást. De minderre most semmi esélyt nem látok.
