Nincs magyar fátum! – N. Pál József publicisztikája

Vágólapra másolva!
2023.12.13. 23:40


Gyulai Istvánt mindig kedveltem, ha vívást közvetített, ha műkorcsolyát, ha atlétikát, több spontán született fordulata máig él bennem, ám azt, amit 1976. július 23-án, honi idő szerint késő este művelt, kivált nem tudom elfelejteni. Majd' egy hete tartott már a montreali olimpia, magyar arany nélkül, sorra buktak el esélyeseink, lövészetben, vívásban, birkózásban, még – amiben nagyon-nagyon bíztam, bíztunk – úszásban is, lett idegesség, riadalom, amikor a világ- és kétszeres Európa-bajnok, lólengésben három esztendeje veretlen Magyar Zoltán döntőjén volt a sor.
Gyulai Istvánt mindig kedveltem, ha vívást közvetített, ha műkorcsolyát, ha atlétikát, több spontán született fordulata máig él bennem, ám azt, amit 1976. július 23-án, honi idő szerint késő este művelt, kivált nem tudom elfelejteni. Majd' egy hete tartott már a montreali olimpia, magyar arany nélkül, sorra buktak el esélyeseink, lövészetben, vívásban, birkózásban, még – amiben nagyon-nagyon bíztam, bíztunk – úszásban is, lett idegesség, riadalom, amikor a világ- és kétszeres Európa-bajnok, lólengésben három esztendeje veretlen Magyar Zoltán döntőjén volt a sor.

Az, ami abban a fél percben történt, a gyakorlat kezdetétől a leugrást követő néhány másodpercig, szavakkal aligha elmondható. Izgult a sikerért, persze hogy izgult a riporter, visszafojtott zihálása, sőt, kalapáló szívverése az óceán túlsó feléről is elért hozzánk, de nem ez volt a lényegesebb. A szituáció parancsával való együttrezdülésnek, a szinte remegő szeretetnek, a bizalomnak, a reménynek s a féltésnek olyan kevercse volt az a nyúlfarknyi idő, amit kizárólag a sport misztériuma képes megadni nekünk. Miközben szólni is próbált („megvan...”, „most jön a vándor...”, „mindjárt vége...”), mintha a sejtjei is könyörögtek volna „valakihez”, s a szorongás, az örömre várás kavargó pillanataiban sok millió magyar lett eggyé akkor – Gyulai István „magyar hangján”. Aztán a gyakorlat véget ért, s mi menten tudtuk, hogy nem kellett csalódnunk, hogy a „Magyarzoli” megint győzött!

Káprázatos, gyönyörködtető, ámulásra késztető, ugyanakkor példátlanul „idegesítő” sportág a torna. Mert a futball, az atlétika vagy akár az ökölvívás is minden földi halandónak „belátható”, s nem igaz ugyan, de a drukk mámorában élő néző hiheti kissé, hogy „ezt én is meg tudnám csinálni”, ám a tornával ez nem megy, ott a szurkoló tökéletesen kiszolgáltatottnak érzi magát. Amit lát, olyannyira fölötte van a „lehetőségeinek”, hogy remegni tud csupán, hisz a bármikor bekövetkezhető pár milliméternyi tévesztés itt végzetes lehet, s az első helyre várt kedvenc – mondjuk – hatodik lesz csupán. Aztán meg: a tornát pontozzák, így szimpátiák, tradíciók, sportdiplomáciai erővonalak, érdekek is alakíthatják az értékelést. Mégis: ott, abban a pillanatban, amikor Magyar Zoltán a leugrásra fordult, kifújtuk a levegőt – kifújta a kommentátor is –, s tudtuk, hogy „megvan”! Tudtuk? Biztosak voltunk benne!

Ezért állítom, hogy e most hetvenesztendős sportoló a világ valaha élt (no, jó: egyik) legnagyobb tornásza volt, épp az elmondottak okán. Több szeren eredményes, több medáliát gyűjtők akadtak nála, Keleti Ágnestől Larisza Latinyinán, Borisz Sahlinon, Kató Szavaón, Vera Cáslavskán, Nadia Comaneci-en és Simone Bileson át akármeddig, de e sportág lélektani sűrítettségét, fegyelemkényszerét éveken át bravúrosabban példázók aligha. Mert reményeinket mindig, de mindig beteljesítette, s nyilvánvaló volt, hogy vele szemben bármely pontozói sandaság tehetetlen. Nem volt ügyetlen a többi szeren sem (az összetett versenyen a legjobb tízbe többször is befért), ám azon az egyen – a lovon – legalább egy évtizeddel megelőzte a korát. Ő és Vígh László, a megszállott tréner olyan elemeket „találtak ki” (a Magyar-vándort, a Magyar-orsót, a szökkenő vándort), amelyek jó ideig utánozhatatlannak bizonyultak másnak. Hiszen amíg a szovjet Olga Korbut 1972-ben a gerendán bemutatott hátraszaltóját vagy az amerikai Kurt Thomas – igen látványos, de technikailag nem különösebben bonyolult – repülő ollóit esztendőn belül megtanulták számosan (ma már tízévesek is tudják persze), addig ezen újítások előtt tehetetlenül állt a tornászvilág (még a „vándort” is magyarok tanulták meg legelébb, volt – Sivadó János, klubtársa a Fradiban –, aki hátramenetben). E sportág históriájának technikai részleteit hányaveti módon ismerem, de vallom: Magyar Zoltán pályafutása pőre „szakmai értelemben” is egyedülálló.

S ami legalább ennyire fontos lehet. Föltűnése a magyar tornasikerek apályának idejére esett. Tündököltek a nők (Keleti Ágnes, Korondi Margit és a többiek) az ötvenes években ugyan, néhány érem még a hatvanas esztendők világversenyein is került nekünk (Ducza Anikó, Makray Katalin), ám férfi olimpiai bajnokságot legutóbb 1948-ban (Pataki Ferenc), világbajnokságot meg 1930-ban (Pelle István) nyertünk csupán. (Aligha véletlen, hogy utóbbi, az 1932-as játékok kétszeres – lólengésben is! – bajnoka, az akkor Argentínában élő legenda himnikus tisztelgő levelet írt utódjához 1976 augusztusában.) Magyar Zoltán a győzelmeivel nemcsak örömet adott, hiszem, hogy a következő évtizedekben sem Borkai Zsolt, sem Ónodi Henrietta, sem Csollány Szilveszter, sem Berki Krisztián olimpiai és egyéb diadalai nem születtek volna meg nélküle, s – még egyszer mondom – edzője, az őt hajcsár módjára űző, ám versenyzőjéből világklasszist nevelő Vígh László nélkül sem talán.

S ami a dologhoz tartozhat még. Van egy hiedelem, ami szerint mi, magyarok az utolsó pillanatokban rendre képesek vagyunk összeomlani. Nos, van itt egy „dupla magyar”, aki ebben az „utolsó pillanatban” – egy, a hibázás lehetőségét fokozottan hordozó sportágban – sosem omlott össze. 1973 és 1980 között minden világversenyen hozta, amit hoznia kellett (az 1979-ben rendezett ­universiadét, ahol hibázott, nem tekintem fontos világversenynek). Van egy ember, aki felnőtt sportolói pályafutását vereséggel kezdte ugyan (a müncheni olimpián a tizenkilencediket taposó kezdőként a csapatverseny során elkövetett baki – így nem került a szerenkénti döntőbe – azért még „beleférhetett”), ám az összes eztán való nagy-nagy föllépésén – három-három Európa- és világbajnokságon, két olimpián – győzedelmeskedett, mindannyiunk örömére, s ama „magyar fátummal” szemben is talán. Ennek az ifjan gyakorta rakoncátlan, önfejű, „nehezen kezelhető” – ezért aztán feddésekkel bőven megszórt –, ám a legfontosabb pillanatokban páratlanul fegyelmezett tornászzseninek a pályájában – mondhatnám – a sport egyetemes történetének ma is érvényes tanulságai sűrűsödtek össze. Nincs külön „magyar átok”, csak tehetség, fegyelem, munka, szíves odaadás s a közösségünk szeretete van, mindhalálig.

Sosem felejtem el, hogy 2015 márciusának elején milyen nagy örömmel a hangjában hívott föl Balczó András engem. „Megvan, mondta, győztünk, Magyar Zoli lett a befutó!” A Nemzet Sportolója-választásról beszélt, aminek éppen soros fordulója előtt – hadd büszkélkedjek – rendre meg szokta kérdezni a véleményemet. Őt „nyomtuk” – magam csak lélekben persze – az előző, 2014 őszi választáskor is már, ám másra esett a többség voksa akkor. Most – Buzánszky Jenő, az Aranycsapat utolsó élő tagjának januári halála volt az „ára” ennek – Magyar Zoltán lett „klubtaggá”, hatvanegy évesen és három hónaposan, alig túl az alsó, hatvanesztendős korhatáron, ám hogy minden szempontból méltó emberé lett a cím, senki értékfölismerő képességgel és arányérzékkel is bíró lélek nem vitatta talán.
Egyszer személyesen is találkoztunk. 1980 szeptemberében, az olimpiatörténeti szeminárium ünnepélyes megnyitóján az Eötvös Kollégium vendége volt, s az egyik diákszobában beszélgethettünk az est után. Szőlővel kínáltuk, meglepetésünkre rágyújtott (most már ezt is lehet, mondta, számomra az élsport a moszkvai gyakorlat utolsó másodpercével véget ért), s beszélt, beszélt vagy két órán át. A tornáról, az olimpia kulisszatitkairól, arról, hogy ezekben a napokban kezdi az állatorvosi egyetemet, hogy a sok-sok évi erőfeszítés igencsak megviselte a csuklója ízületeit, meg arról, hogy a NOB igen nagy tekintélyű magyar tagja – az est másik vendége –, az imént, az igazgatói szobában, már az estet követően mennyire letolta őt. (Mert azt találta mondani úgy hatvan-hetven ember előtt nyilvánosan, hogy az amerikaiak, a nyugatnémetek s főleg a japánok hiányzása miatt lett esélyünk a végül megnyert csapatbronzra is, s ezzel – így a „főnök” – a moszkvai olimpia „csonkaságára” utalt körmönfontan, ami megengedhetetlen.) Mondom, úgy viselkedett, mint akármelyik egyetemista, egészen az utcáig kísértük, aztán beszállt a Trabantjába (!), s elhajtott – kora egyik legnagyobb, immár kétszeres egyéni olimpiai bajnok sportolójaként.

Erős negyvenhárom éve ennek.

Isten éltesse!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik